Húsz év távlatából

A nyolcvanas évek vége felé még úgy tűnt, hogy a bolsevizmus éli virágkorát, a diktatúra árgus szemekkel őrködött, amikor valami nem volt ínyére, könyörtelenül le is sújtott, kíméletlenül szedte áldozatait.

Mindezt azok a privilégiumot élvezők tették, kik a hatalom szolgálatában álltak, és keresztényebbek voltak, mint maga a pápa, rettegve őrizték azt a koncot, amit a hatalom jutalomként vetett nekik, vérebek módjára őrködtek fölötte, nehogy kegyvesztettek legyenek. Ez a buzgalom sokszor nagy károkat okozott magának a rendszernek is, de a diktatúra minden túlkapás felett szemet hunyt, mert a félelemkeltés, az elrettentés volt fő fegyvere. Ekkor a semmiből, mint villámcsapás megjelent egy reménysugár, amikor Gorbacsov rábólintott, és hajlandóságot mutatott tárgyalni a nyugati hatalmakkal Kelet-Európa sorsáról. Majd a berlini fal leomlásakor már sejteni lehetett, hogy a szovjet hatalom feladja azt az ideológiát, amit még a hetvenes években oly vehemenciával hirdetett, hogy a szocializmust el lehet adni bárhol, mint valami árucikket. Sokba is került az nekünk, míg az illetékesek rájöttek, hogy a modern rabszolgaság így nem adható el még a harmadik világban sem. A szomszédos országokban végigvonuló politikai reform hulláma békésen, a kerekasztalok mellett történt, majd jött a hatolom megosztása a régi politikai nómenklatúra és az ellenzék között. Napjainkban már világosan kirajzolódtak körvonalai a gazdaságban is a nekem is, neked is alapelv alapján való osztozkodásnak. A népi szólásmondás szerint a kutya maradt, csak a láncot cserélték. Egyszóval ugyanazon bolsevista elemek átmentették hatalmukat, és a tortának nagyobb hányadára is igényt tartottak a demokrácia égisze alatt. Így történt ez nálunk is, ráadásul egy kis tűzijátékkal színesítve, ami izgalmasabbá és hitelesebbé tette mindazt a politikai színjátékot, amit forradalomnak neveztek. A temesvári decemberi események után Arad is bekapcsolódik a történésekbe.

Abban az időben a személyszállító vállalat alkalmazottjaként teljesítettem szolgálatot, amikor meglepetésszerűen délelőtt 10 óra körül leállították a villamosok és a buszok menetrendi járatait. Akkor még nem tudtam mire vélni azt a nagyvonalú utasítást, valamint azt a határozatlan időre kapott szabad időt. Elindultam haza. Amikor már a színházhoz közeledtem, meglepetésemre az Eminescu utca felől száz-százötven fős igen fegyelmezett csoporttal találtam magam szemben, egy magas, fekete szakállú férfival az élen, kinek kezében magasra emelt transzparens volt. A fegyelem mellett érezhető volt valami néma elszántság, ami az arcokon ült. Ez annyira meglepett, hogy mire feleszméltem, már nem tudtam elolvasni milyen vállalat alkalmazottai is voltak. Csak az arra járók suttogó szavaiból lehetett következtetni, hogy a vagongyáriak is elindultak a központ felé. Fél óra múlva már a központ tele volt tüntetőkkel, és a morajló tömeg a színművész úr biztató jelszavaitól önbizalmat kapva skandálta: “Le a diktátorral! Szabadságot akarunk!” Ebben az időben jelennek meg a bank feletti transzparensek, ami önbizalmat és a parázs hangulat mellett elszántságot teremtett. Ugyanakkor megjelenik a katonaság is, melynek jelenléte feszültséget keltett. A csőre töltött puskák néma hallgatása, a bizonytalanság ott lebegett a délelőtt nappal kacérkodó leheletébe. A várakozás akkor kezdett oldódni, amikor a tömeg egy hangként skandálni kezdte: „A katonaság velünk van!” Így az első nap eseményei fegyelmezetten és incidens nélkül zajlanak le, este féltizenegy körül csak páran voltak már jelen a tüntetés helyszínén. Ahogy minden eseménynek forgató- könyve van, ennek a politikai színjátéknak is meg volt írva a forgatókönyve, és aszerint zajlottak le az események, felhasználva a tömegek misztikus erejét.

Az események a következő napokban tovább gyűrűztek. Másnap délután úgy fél öt lehetett, amikor fültanúja voltam annak a furcsa és titokzatos párbeszéd-töredéknek, ahogyan a kijelölt buszvezetők visszautasították az akkori vállalati igazgató utasítását, azzal indokolva, hogy családjuk van, és nem kívánnak veszélyes küldetésen részt venni. Később hallottam, hogy a bányászokkal a vasúti szerelvényt bizonyos okok miatt visszafordították. Ami engem nagyon meglepett, azok a dec. 21–25. között történtek. A maszkokba öltözött kommandósok, a csőre töltött puskák kattogása, halált jósló, egyre sűrűbb sorozata félelmet és rettegést szült. Arad mártírjainak névsora történelmet ír.

Ami engem illet, számomra igen megrázó volt Tóth Sándor halálhíre, még ma is libabőrös a hátam, ha arra gondolok, hogy feleségemmel, úgy egy órával előtte a tizenhárom vértanúnál gyertyát gyújtottunk a nyomasztó koromsötét közepette. Mert tényleg hittem a változásban, egy demokratikus, szabad és jóléti társadalmi életformában. Valaki megelőzött, már égett egy. Ez akkor mindkettőnknek egy kis önbizalmat sugallt. Ő lehet a hitelesítőm, ha valaki kételkedne mindebben.

A diktátor letartóztatása és a hatalomtól való megfosztása után az események felgyorsultak. Részt vettem az RMDSZ megalakuló gyűlésén. Nem ismerve a társaság többségét, az alakuló ülésen nem vállaltam semmiféle szervezői munkát, és nem is kaptam semmifajta megbízást. Másnap már egy jól meghatározott irodahelyiségben találkoztunk, amit az akkori magyar nyelvű újság, a Vörös Lobogó szerkesztősége mellett biztosítottak számunkra az illetékesek. A következő napokban már feladatot kaptam, így a szentpéteri helybeli RMDSZ kérésemre meg is alakult. Az ottan élő unokabátyámat kértem fel, hogy segítsen a szervezésben, és 3-4 nap alatt sikerre is vitték, anélkül, hogy részt vegyek a megalakuló ülésen, mivel az volt az utasítás, hogy ne befolyásoljuk, hagyjuk az alulról való önszervezkedést. Pécskán egy fiatal munkatársammal megyei küldöttként részt vettünk az alakuló gyűlésen, ahol tudósítóként jelen volt az ausztrál televízió egyik munkatársa is. Ezután lettem beválasztva a megyei alapító tagok közé, amit az akkori lapokban le is közöltek.

Készakarva nem említek neveket, mivel nem az a célom, hogy hangzatos és nevekkel ékesített emlékiratot fogalmazzak. Már csak azért sem, mert az elmúlt húsz év nem azt a változást hozta, amit én elvártam attól az értelmiségtől, kik felvállalták politikailag a magyarság érdekvédelmét. Sajnálatosan csak reprezentatív feladatokra, és nem a gazdaság újraszervezésére vállalkoztak. Az ő feladatuk lett volna, mint honatyák, parlamenti képviselők, olyan törvények meghozatala, ami előreviszi a társadalmat egy konszolidált piacgazdaság felé.

 (Nyugati Jelen, 2009. december 22.)