A természet

A ködölő hajnal

a ködölő hajnal zúzmarával
borít mindent ezüstfehér köntöse
az út menti fák kicsipkézet koronáin
hamvas fehére ködmöne
a pesti aszfaltnak
siet a Hold a fázós nyikorgó síneken
andalogva a rakparton
az észak zord csípős lehelete
makacsul ostromol
fagyos kacérsága csintalan
hol arcomon hol ajkamon
a lánchíd fehérgyöngyként
által a Dunán
csöndben bólogat a szürke felleg
leereszkedve a mélybe füstként
tovacsordogál a víz tükrén
a zajló jégtáblák egymás után
a zúzmarától ködölő hajnal
a Lánchíd fehérgyöngyként által a Dunán
ott állok kamasz tekintettel
és csodálom a századok alkotó oltárát

 

Tavaszi éj

dühöng kegyetlenül szeszélye
kiszámíthatatlan
mintha sírna a tavaszi éj
szörnyű a düh mi most benne ég
szemei szikráznak
kiáltása földig ér
óriáskönnyeit hullatja
az aranyat érő áradat
nem zokog csak könnyeit hullatja
fürkésző tekintete egybeolvad
a végtelen pusztasággal
a májusi éjnek mosolyával.

 

A hiú vágyak

látod a semmibe nyúló éjszakát
a jeges villámló kardját
az égig érő tüzet mi kíméletlenül
elpusztítja a Föld fiát
nézd az éjszakát
milyen sötétséget hozott rád
a márványba fagyott sírok sokaságát
az izzó tüzet mit magad okoztál
nézd a véget nem érő fagyos éjszakát
mi átokként kísér
a bunkósbotok kényszerű mosolyát
a véget nem érő atomfelhők
dübörgő viharát mit két kezeddel
a sok elmebeteggel alkottál
a pusztító erővel
a hiú vágyakkal versenyt futottál
mit Nobel aranykeresztjével díjaztál
nézd a Kamikázust
a befagyott tengerek gyászos koporsóját
a véget nem érő sötétséget
a szörnyet mi benned él
a fejfáknál gyászoló zokogó milliókat
a jéggé fagyott könnycseppek tengerét
nézd a félelmet a gyötrelmet
a barbár tetteket a vajúdó évezredeket
hiú vágyaid mi megszülte a szörnyeket.

 

A vénasszonyok nyara

virágzanak a rétek a fák
az ősznek hamvas mosolyába
újra lángoló tűzre kap
a szunnyadó szerelem
mi még ott pislákol
jött a vénasszonyok nyara
lágy leheletével csintalanul érkezett
becsapva mindent
a bokrot a fát a rét virágait
mit a szorgos méhek édes csókja
fehérebbé varázsol
fehérebbé mint megannyi asszonyi
lenge fátyol
mi a boldogság percéhez tapad
és mit hozott a ma halált
a zúzmara a dér kegyetlen foga
szeretem mert szeretett
féltékenyen őrizte lelkemet
mire feleszméltem
eltűnt a sarki éj sötétjében
megdermedt jégszobor lett
a lelkem a szerelem
öröké látni fogom a jégmezőket
a sarki jeget
az asszonyt ki egyszer igazán szeretett.

Alkonyodik

alkonyodik ott a messzeség
bíborvörösre festve a táj
lám kár
mint mikor gyilkos kezek
vért ontanak
a Nap úgy ontja sugarait
tűzpíros koronája hanyatlik
majd hogy földet ér
láztól égő arca viaszsárga
reményt vesztve megroggyan
de még küzdve küzd
mint mikor gyilkos kezek
vért ontanak
a kérges föld mohón nyelve
a langyos vért
őt is elnyelte a feneketlen kék ég
a láthatatlan végtelen messzeség
mint kóbor ebet az ingovány
de hány
-,-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
a lágyan pirkadó hajnal testvére
az éjszaka csöndje
örömteli mosolyával rám nevet.

 

Az ébredő természet

az ébredő természet bíbor palástjában
törli még álmos szemét
a csintalan tavaszi szellő pajkosan
ide-oda szökdécsel
mint tarka-barka kis gida
a zöldellő pázsitnak csábító zöldjében
mosolyog a napsugaras délelőtt
a csobbanó víz fodros taraja
babérként öleli
a magasba emelkedő bércek koronáit
majd a Kárpátok alját
míg végül diadalmasan nekivág
a végtelen rónaságnak
az Oltnak testvére
elvegyülve csöndmélázó fohászában
mi zajtalanul tovább csordogál
a múló idő lábai előtt
a szomorúfűz esernyője ráborul
a tavaszi délutánra
a magas azúrkékje szikrázó sugaraival
földet ér
ott csellengem a tavasznak
a kikeletnek zöldellő kertjében
lehajtva fejem
az ébredő természet láthatatlan keblére
a csokorban kötött hóvirágok
az ibolyák szerény mosolyába
magamhoz ölelve
az angyali csíntevések hangos kacaját.

 

Az ökörnyál

nézd a vadont, a pusztát
a levegőben kúszó végtelen fehér fonalát
a délutánban lebegő ökörnyálat
az évszázadokkal versenyt futó teremtőt
nézd a hunyorgató októberi napnak
ezüst sugarát mi bizsergően simogatja
a széltől kipirult orcád
az őszi csendben messziről hallani
a szarvasbőgést
a csatározó őzbaknak tekintélyt parancsoló
csatáját a legelésző fruska őzgidák fülhegyező
éber kacaját a kéjjel szökdécselőt
az erdők mezők kötéltáncosát
nézd az erdei tisztásnak bársony smaragdját
a földig hajló tölgyek hódolatát
hallani a násztánc baritonját miként ünnepli
diadalát nézd az ősznek aranysugarát
az eget szelő landoló rétisast
ki radar szemével kinézte kedvenc falatját
nézd az aranyszínű pázsitot
mi bearanyozza széltében hosszába a pusztát
a lemenő napnak bíborát
hogyan veszi át királyi trónusát
a novemberi éj az októbernek birodalmát.

 

Az őszi éj

a csintalan őszi éjnek üstökös
fénycsóvája
ezüst fényében ott csillog
a hegyeknek hullámzó szarván
a fohászkodó dombok homlokán
a lágyan lengő pára csípős leheletének
mosolyába a hulló levelek egyenként
csak hullnak-hullnak
a hancúrozó forgószél szárnyán
mi gondosan szövi avarát.

 

Az őszi szél

a pajkos őszi szél ott lapul csintalanul
a lombok között
az erdők tarka lombozatán a nyár
vérrel fröcskölt csipkebokorzatán
nem is olyan rég
a tarka lepkehad bohém táncaikat járták
a zöldellő pázsit az is tovatűnt
csak imitt-amott
még egy-egy fölmagvasodott fűszál
mi elhullatta magvait
a csupasz földnek érdes szeme
meg az ősznek muzsikáló szele
futára a múló nyárnak
mi ott van az ősznek mosolyába
magához ölelve
a rozsdás levelek zümmögő dallamát
a galagonya tiri-tarka csipkéit
tűzpirosan virító gyümölcsét
mit jóízűen majszolnak az arra járók
a természet színes színpadán
mi ott virít az ősznek birodalmán
az út menti rózsabokor karmaival ott mélázik
magányosan vállalva mindent
a zord télnek páradús zúzmaráját
mit magára ölt és tündököl fehérben
ki csak arra vár
hogy fejet hajtson mint szűz hajadon
a szerelem oltárán.

 

Az út menti diófa

még mindig ott áll a matuzsálem
az út mentén a vén diófa
hatalmas árnyéka a nyárnak
ékes koronája még ma is
a szeptemberi ősznek mosolyába
sétabottal kezemben emlékeim
a száraz levelek közt botorkálnak
miként hűvöse alatt nem egyszer
megpihent a hazafelé ballagó gondolat
a tornyosuló gondok sokasága
elméleteket állítva fel az ideológiák
a filozófiák szabálytalan világába
csak töpreng mert sehogy sem érti
nem tudja elfogadni
a körülötte lévő világrend cinizmusát
hazaérve gondterhelten
végül is előveszi ábécés könyvét
így próbálja megfejteni
a világ mindenségének rejtjeles kódját
az ismeretlent
de még most sem jött rá
a rejtelmes kódok zűrzavarára
hogy miért is a temetők szürke hantja
az igazságszolgáltatás igaz bírája.

 

Bársonyos könnyekkel

bársonyos könnyekkel sír az éj
szürke pókhálóján az őszi szél
az út menti vadrózsabokor
kiszáradva örök mécsesként
iránymutató a néhai vándornak
többé már nem virít
a selyem illatú virágszirmok pártája
nem ékesíti már a földig hajló koronát
a megkövesedett
szürke tekintetű merev tüskevilág
a semmibe kapaszkodva
a lágyan muzsikáló szellő
zümmögő dallama
szimfóniája körüllengi magányát
miközben az őszi szél
bársonyos könnye
ezüstfehérbe öltözteti az életnek fejfáját
az út menti faragatlan szobor
az élettelen a kiszáradt vadrózsabokor.

 

Deresedő nappalok

alant szálló ködös nappalok
deresedő éjszakák
zúzmarával díszített fényes huzalok
gyöngyöznek az éjszaka közepette
a farkasordító éjszakában
a szürkén ködölő éjfélnek hófehér szakálla
pókhálóként szövődik a csupasz fákra
előttünk még a két aggastyán
a január és február
a fázósan kóborló lelkek dideregve
a csikorgó havon
zordak az éjszakák mind egyre zordabbak
amerre csak nézel
a télnek frissen hulló gyolcsfehér paplanja
szitáló nyirkos csókja a ködölő unalomnak
hegyen- völgyön az erdők avarán
még a dermesztő éjszakák.

 

A tenger

kő nehéz a gyötrelem mi rám nehezedik
sötét minden mi körülvesz
idegen emberek idegen táj
a hullámzó tenger mohón nyaldossa
a sziklák égbemenő csonkáit
a nyálkás zöld moha makacsul rátapad
már a tenger kékje sem az igazi
nyöszörögve sír háborog
mint magára hagyatott csecsemő
zokog mint megcsalt számtalan szerető
viharvert sziklák kihalt a táj
a lelkem igazán csak fáj
a tenger felől tomboló viharos szél
kíméletlenül sziszegve arcomba vágja
hűvös leheletét ajkamon keserűség
elnyel a végtelen messzeség
a magány
a háborgó tenger
a partot ostromló hullámverés
nagyot loccsanva összemossa
a hullámok tükrét lábad elé hintve
a szürkén csillogó homokszemcse
végtelen szőnyegét
a pajkosan játszadozó hullámverés

 

A ballagó hold

aranyló ezüstfénye a ballagó Holdnak
ott ácsorog
a zizegő lombok tetején
a bólogató pálmák a narancsligetek
az illatos rózsakertek
a hársak erdején
a fürtökben lógó szőlőskertek
földutas ösvényein
a távolban imitt-amott egy óriás diófa
mik dölyfösen meghúzódnak
a domboldali kocsányos tölgyek árnyékába
a zöldellő fűnek selymes lehelete
ott lebeg a párás gyöngyharmat
ezüstjén
a dübörgő üstdob
az éjszaka csöndjének leple alatt
messzire hallatja tam-tam baritonját
a ballagó Hold a végtelen zöld
pázsitján
az aranyló búzatáblák mezején
mosolyogva
rézorcájával bandukolva nyugovóra tér
a pirkadó hajnalnak csókos reggelén

 

A délibáb

gyönyörű őszi délután
aranyoz be a pusztát
széltében-hosszában
mi kelletősen nyújtózkodik rozsdás
avarágyán a végtelenben sárguló
kukoricás selymes illata
kelleti magát mint bomló kéjelgés
minek áradata magával ragad
minden halandót
a lágyan ringó zümmögő kéj
mindent legyőz
a vágy az adrenalin megnő
a szorongó szív hevesen
mind hevesebben kalapál
mert a képzeletben menetelő dolgos
asszonyi sereg
széltől lobogtatott hajfürtjei
mint vágtató sárló kancák versenyfutása
ott lebegnek a pusztaságba
a feszes keblek délibábja úgy vibrál
mint délben
a távolban búgó nagyharang lüktetése
a ringó szelő lágy leheletén
- – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - -
a széna illatú pajta félhomályában
gyöngyöző verítékében fullad a sóhaj
mert mosolyog a ringó délibáb
az epedő óhaj

 

A délután

forrón tűz a nap
liheg a némaság hallgat

verítékébe fullad
a délután kínjába jajgat
vérvörös a bikavér
a böllér még egy pohárral kér
füstöl a lámpás
lobogva ég füstös lángja
röpköd már egy denevér
az est lassan nyugovóra tér
a bizonytalanság ajka
némán csendben rajta
nem kell már a bor
nem kell már a tor
csendben ballag a sötét az árnyék
mintha valamire mégis várnék
alszik már a tó rajta ring egy kis hajó
valcert muzsikál a szél
megrezzen a bokor
hangszert cserél a néma szobor
lomhán elterül gondjában elmerül
a kacagó öröm

 

A fehér rózsa

a kert mélyén ott bimbóz
tündéri nyoszolyáján
a kerti rózsa
mi még csipkerózsika álmát alussza
becsukott szemmel
várja álmai királyfiát
a fehér szirmok pergő könnye
a pirkadatnak hajnala
a tiszteletet parancsoló tekintet
az ártatlanság ott mosolyog
csábító illatában
a hanyagul lengő szellő átlátszó
lenge palástján
a hófehér szirmok sokaságát
láthatatlanul már-már bontogatja
a kora reggel pergő viasz könnye
mi ott csordogál
a fehér szirmok mosolyába
a hódító nyári délelőtt
aranysugarú csábító ölelő karján

 

A vén hárs

a könyörgő vacogó éj bambán
a dermesztő leheletű csillagos égre néz
az útmenti vén hárs néma hallgatag
árnyéka balgán ide-oda hajlong
a deresedő avar végtelen ölelésébe
mintha szégyellné meztelenségét
az éj ura megkezdi hagyományőrző
sétáját őrjáratozik
kalapját udvariasan meg-megemeli
örül hogy a vén hársat ismét
hódolatával köszöntheti
majd ezüstfényében lopakodva
odébb áll
így hát mindent hatalmába kerít
a félelem sötétsége annak vaksága
mi lepelként borul a tájra
a végtelen rónaságra
őrködik a csend fegyelmet
parancsol magának
a rend mi szótlanul nézi
az éj sötét leplét
amely most mindent betakar
ijesztő némasága rettentő felkavar
sietve próbálok átosonni rajta
fázós gondolataim
agyamat ízekre szabják
mert magához ölel a félelem karja
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
lassan megkönnyebbülve
magam elé nézek az égi pirkadatkor
mert alább hagy az éj sötétje
hisz ott lebeg felettem már
nyoszolyáján
biztató mosolyával az ég tündére

 

A csilingelő szán

hideg van fúj a hideg szél lassan
már-már itt az igaz tél
a nem régen lehulló hó
keményre fagyott
csizmám sarka alatt zokog
napközben az eresz meg-megcsorog
deresek a fák
a fehérre kicsipkézet koronák
ékes büszkeséggel csodálják
az eget földet egyaránt
millió meg millió apró
hófehér kristálya
csillog a tündöklő napban
melynek most igen kemény foga van
a hangosan csicsergő madarak
felborzolt tollakkal a csicsergő raj
az utcán csilingelő lovasszán
a fehéren csillogó havon
a vágtató feketemének
prüsszögő násztánca
az almásderes kancavilág
szikrázó patkói
lobogó sörénnyel
hideg van csípősen fúj az északi szél
piros rózsája arcomon majd kicsattan
itt van már a várva várt
az örömteli igaz tél

 

A csupasz ágak

a fázós galagonyabokor csupasz ága

megdermedt tekintete
kíváncsian kémleli a végtelen sötétjét
midőn a késő ősznek hideg fullánkja
könyörtelenül belémar
a távoli horizonton
több millió viharlámpás vibráló fénye
mi utat mutat az éj közepette
a szénaillatú avarban
egy harciasan botorkáló süni
megálljt parancsol
és hirtelenül fenyegetően
rám szögezi titkos fegyverét
a távolban egy fülesbagoly
félelmet keltő huhogása
meg a száraz kórók szavalása
mi megtöri a néma csönd hallgatását
az odvas fának közvetlen tövében
a deresedő zúzmara
szerény méltósággal alussza
édes álmát
átölelve az avar párnát

 

A frissen hulló hó

nem jön hogy magamba szívjam
a télnek gyöngéd frissét
amikor egymagamba járom
a magára hagyatott macskaköves utat
mert még hallom a száraz avarban
lépteid csábító csintalanságát
nem jön hogy magamba szívjam
a tél gyöngéd frissét
amikor a lomha szél lágyan simogatja
a frissen hulló havat
zavar a méhek méllabús zümmögése
nincsenek rémlátomásaim
amikor hallom a farkasokról szóló
rémregéket
nem jön, hogy magamba szívjam
a tél gyöngéd frissét akkor sem
ha lábaim
a télnek fehér lágy ölébe süpped
akkor sem
amikor az ablakból lesír a fájdalom
ma már nem jelent semmit
ha a télnek jéghideg lehelete édesen
csókol
nem jön hogy magamba szívjam
a tél gyöngéd frissét
akkor sem
ha arcomra hull a frissen hulló hó
mely elvesztve csillogó fényét
bizsergő arcomon patakzik
betakarva lépteim nyomát
eget földet egyaránt

 

A gesztenyesor

büszkén áll ott a gesztenyesor

méltóságát nézd
virágai mint kristálycsillár
úgy világítja meg
az est alkonyát
a tavaszi éj édesen csókolja
a szerelem mámorát
lágy szellő simogatja meztelen
hófehér palástját
lenn a zöld fűben
a tücsök vígan muzsikál
ravaszul mosolyog
a vén Hold
csak félszemmel kandikál
a vadgesztenyés buja zöld lombján át
ahogy elnézem így a tavaszi éj fátylát
mintha felém jönne
egy fehér hattyú hátán
már messziről látom
szemének csillogó fényét törékeny
teste kecses lebegését
a ringó keblek gyönyörségét
csak jön és jön kacéran pajkosan ajkán
a hajnalnak gyöngyharmatos mosolyával

 

A Maros-menti emlékek

a Maros-menti emlékek
igen szépek
mi hozzáfűz
nem csupán a természet
mint óriáskígyó
kanyargó szürkeségével
alázattal békésen
a végtelen rónaságba olvad
mégis csal
benne is felgyülemlik
a vágy a kín
olykor határtalan megduzzad
mint vágytól gyötört kebel
a vad szerelem viharába
keserű könnyek között
dühöng-fenyeget
zúz-rombol mindent
mindent lába alá kényszerít
ilyenkor a fájdalom asztalt terít
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
szelíd szürkesége
a végtelen rónaságba
megpihen mint elfáradt vándor
álomba szenderül
árjába szürkesége szerte-széjjel elterül

 

A reggeli gyöngyharmat

kis magvacskát földbe raktam
verítékkel gyöngyharmattal
féltve őrködve dédelgettem
nagy akarattal
és egyszer csak a hasadó hajnalban
félénken rám nevet a vézna
a gyámoltalan mit dinnyécskének
nevezek semmi baj mondom én
jötted a türelem rózsája
dédelgettem-simogattam
a lágyan ringó szellő
a cirógató aranyszőke napsugarával
lehajlok érette de ő pajkosan
kacéran odébb áll
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
majd végül is
édes zamatával ajkamhoz tapad
mint a nyárnak
édes csókja pirkadatkor
az ezüstfényű gyöngyharmatkor

 

A szitáló köd

a szitáló sűrű köd
gomolygó füstként hömpölyög
a hullámzó szürke látvány
kacérkodó lehelete lágyan simogató
szürke pókhálójával mindent eltakar
ezüstös zúzmarás a deresedő rét
a varjak károgásától hangos a búzavetés
az út mentén magasba nyúló
délceg jegenye
dacos akarattal néz
a pusztaságra olykor-olykor
megrázza magát
és földig hajló ágairól
levedli göndör gyapjas subáját
a szitáló köd csöndben
a száraz kóró
a töprengő árokpartján
hazug a kacsintó Hold
a valós tény fekete csuklyát ölt
büszke éke a hófehér madárnak
szelíd bája a fodros tollak gyönyöre
a csikorgó puha szőnyeg
hófehér szűzi álma
mi a vágyak beteljesülését várja
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-..-.-.-.
Mátyás a jégtörő
a cseppenként csöpörgő

 

A természet ostora

kínlódik mint csúszómászó

csak fetreng rémeket lát
lassan közeleg a vég
a félelem mérföldes kötél
erőtlen csupasz teste vonaglik
de ő mégis remél nekivág
elsötétül előtte a nagyvilág
eszméletlenül hever az út másik oldalán
kíméletlen kegyetlen
a természet ostora ha kell
a végzetet könyörtelenül kimondja

 

A trillázó pacsirták

pacsirták harsány trillázása
köszönti a hasadó hajnalt
a kaszapengéstől hangos virágos rétet
a tavasznak fehér gatyáját
a lágyan lengő szellő pajkosan lobogtatja
lehelete egybeolvad
a rét ezüst gyöngyharmatával majd
a verítéktől gyöngyöző homlokot
gyolcsának kacér mosolyával törli
már messziről hallani
a napfényben kúszó kaszák suhogását
mik rituális sámántáncukat járják
a zöldellő pázsiton
a tűző napfényben árnyékként borul
a vadgesztenye lombjának teteje
kaszáját szaporán megfenve
maga után hagyva a sűrű rendeket
a fű acélosan peng
a kaszapenge dallamosan cseng
utánozva a vonuló szöcskék táncát
az agyagnak cserépkorsójából
a delelő napnak perzselő csókja
szomját hideg forrásvízzel oltja
ha csak egy pillanatra is érinthetném
a lágyan ringó keblek kacérkodó fehér
csipkéit némán szótlan forró csókkal
a buja zöld pázsit bársonyos nyoszolyáján
mi erőt ad a gyülekező rendek sokaságának
úgy mint a távoli szőlősnek
árnyékos lombja alatt
a fürtökben lógó édes csókja
a deresedő novembernek
melyet poharazva elűzi a búnak búját
újra hallani a lendülő kasza csengődallamát
mi vakítóan visszaveri a tűző nap
csillogó sugarát
rendben maga után hagyva a rendeket

 

A zizegő avar

levetkőznek a bokrok a fák
levetkőznek mint megannyi szűz
a beköszöntő nászéjszakán
a rozsdás levelek egyenként
csak hullnak az ősz lába elé
nem szégyellve a meztelenséget
mit még most az ősz langyos lehelete
édesen csókol a csipkékből szőtt
nászi ruha lent hever
mint vágytól remegő tündéri hajnal
a szerelem vánkosán
mit féltékenyen betakar
fehér átlátszó gyolcsával
a ködnek hajnala
a csupasz koronáknak meztelenségét
mit már nem ékesítenek illatos virágok
melyek oly csábítóan csalogatták
a szorgos méhek légióit
a fehér szirmok varázsa
a száraz levelek sokasága lassan
mindent gondosan betakar
sétálva a zizegő avar mást sem tesz
csak zizegve szaval

 

Április te bolondos

április te bolondos
hol sírsz, hol mosolyogsz
a nap aranyszínében
a hancúrozó bárány felhőktől
tarkított táj
kéjként telepedik rád
a tücskök bogarak szökdécselő hada
meg a csicsergő madarak
szerelmesen hívogató szavuk
násztáncuk
mint dölyfös pávalibegő járása
a magasban mámoros kéjjel úsznak
a napsugaras délutánban
a rezgő nyárfa büszkén
frissítő árnyékával
a bársonyos rétek zsenge zöldjére
a távolból egy landoló gólyapár
hangos kerepelése
a lovagló fekete fellegek csatarendben
vonuló seregek
fényes pajzsuk olykor-olykor
meg megvillan összecsapnak
patakzó verítéket hullatnak
kecskebéka ebihal vidáman szaval
a mocsári sás alatt

 

Az aszály

sárguló avar szomjaznak a fák
elpusztít mindent a dühöngő aszály
a forrón perzselő nyár
a gyorsan csörgedező patak
már az sem hömpölygő ár
a haldokló természet szótlan
kínjába nyöszörög
egy harmatcsöppnyi nedv után
az életért folyó harc kegyetlen
másodperceken múlnak az életek
türelmes imákat
rebesgető szomorú tekintetek
fohászukkal a túlélésért
az életért könyörögnek
az élet bölcsőjét ringatva
a perzselő tüzes nap lándzsái között
nem hátrálnak meg
elpusztítani így nem lehet
sem törzset sem fát
mert túl él minden katasztrófát
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
kivirulva a kikelet
észrevétlenül friss cserjét hajt
a föld egyetlen gyökere majd

 

Az alkotó világ

sírnak kinn a lelkek sírnak az
összegyűrt fellegek ereszéből
a kék bolygónak
sziromkönnye csordogál
a csupasz hegyormokon
annak meredek oldalán
meddő kőzetei a végtelent bámulják
magához ölelve
a felbukkanó nap aranysugarát
a kőrengetegnek sárga avarát
bölcselkedően áll ott a szfinxek-szfinxe
a kéklő bérceken a kéklő havasok
magasán csodálva a távoli világot
annak megrendíthetetlen humorát
parancsoló tekintettel bámulja
a Föld fiát a Göncölszekér fénylő
sugarát távolról hallom a Fiastyúk
gondosan hívogató szavát
az élet dübörgő viharában
az újra meg az újrafogamzást
mi a szenvedélynek
kéjes gyönyörében látja meg önmagát
magán hordozva
a földvilág béklyóját istene áldását
fénylő szemének kéklő tavában
a könnyeknek forrása
az óceánok végtelen táplálója
a barlangok labirintusain átzúduló áradat
a természetet alkotó világ
a megformált sokaságának ezüstbajsza
e csodavilág cseppkőcsillárjai ott
függenek
mint érzékeny ziháló kebel vibráló
gyémántja évezredeken át szőtt
csodavilág cseppenként csak csordogál
az alkotó világ
a rejtelmek boltozatán

 

Az égi háború

nézd a távoli kék eget
nézd ahogyan beborul
a lomhán hömpölygő felleg
máris záporként könnyezik
egészében borítja az eget
annak bőkezű áldása
mérföldes a fájdalom
mi bömbölő torkát hagyja el
a vajúdó természet csupa félelem
nézd a szikrázó szelet
nézd a hétfelé okádó tüzes nyelvet
mely földig ér
óriás villámló kardjával
szeli a kormos eget
szörny és fájdalom az égi háború
ereje szilaj és féktelen
de nem végtelen

 

 Az éj királynője

a közelgő éjfél sötétje észrevétlenül
egyre csak lopakodik
a vibráló szellő a sötétség szárnyán
árnyéka hozzásimul
forrón vágyakozva csendesen
az éj közepette gyöngéden
már szirmait bontja
a kaktusznak virága pompájában virít
egyetlen éj a boldogság tengerén
fehér nagy szemével
csak bámulja a sötétség mindenét
karcsú alakját kecsesen kitárva
megadja magát
elfogadva a természet szigorú
törvényét
de lám a hasadó hajnal gyorsan
elhozza
a boldogságnak múló óráját
az éji nász elmúltával erőtlenül
hanyatlik
a sivatagi birodalom haldokló
hajnalára
a sivatagi birodalom gyászos
koporsójába
a kaktusz virága a kaktusz tündére
az éj királynője

 

Októberi ősz

zöldeskék tükre a ballagó víznek lassan
bandukolva kanyarog
a lágy őszi szél sima tükrét
fel-felborzolja
csalóka állótóvá varázsolva
a múló nyár
mosolyát fejem fölött a rozsdásan
zöldellő levelek lágyan hullnak alá
az ősznek tarka avarára
a távolban pajkos gyermekcsapat
játszadozik a napsugaras délutánban
elfeledve az iskola délelőttjét
néha fel-felsziszen hideg fullánkja
odébb rakva a néma levelek sokaságát
majd újra kacéran lágyan hozzád simul
a langyos szellő
a messzeséget csak bámulom némán
a csobbanó víz fodros taraját
mi lassan észrevétlenül tovacsordogál
a száraz levelek kellemes illata
mit ha magadba szívsz egészen
megrészegít mámoros illata már
nincsenek sehol csicsergő madarak
régen útra keltek
más hazába készülődnek
a vadludak meg a darvak
ők még egy utolsó kört leírva
búcsút intenek a tájnak
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
az októberi őszt
friss leheletével köszönti
a deresedő novemberi reggel
zúzmarás ezüstcsókja

 

Fohászra késztet

a szárnyaló fekete felleg
végtelen karja szinte földet ér
a tekintélyt parancsoló zápor
félelmetes elrettentő
a véget nem érő menetelő
parádés tűzijáték
mint féktelen sáskajárás
nagy cseppekbe érkező égi áldás
fohászra késztet
a menydörgő villámló égi csata
mi újra meg újra
a tüzet okádó sárkánynyelvét
fenyegetően mutogatja
földig hajolnak a fák
a megtépázott koronák
a szilaj szarvasbika
szelíd szoborként álldogál
a birkatürelmű jámbor
a nem mindennapi vándor

 

Hull az őszi eső

hull az őszi eső
hideg széllel vegyül a langyos pára
mindenütt a sárguló levelek
ha felnézel a közeli fákra
a sarki erdő avarára
a lomhán hömpölygő fekete felleg
landolása már-már hátborzongató
majdhogy földet ér
letörölve a szürke hétköznapok porát
hangulatos dallamú muzsika leng
a szellő fogasán
a lefelé ballagó víztömeg szürke
gondolatán a Maros fodros mosolyán
a füstös tavernák mozdulatlan pálmái
a tapétás világ mozaikján
egy másik világ egészen más
a karneválok országán
a folyó másik oldalán
a vármegye ősi temploma
ott gubbaszt szomorúan kopottan
elhagyatottan hogy meddig kitudja
csendesen hull a nyárutó permet
az elsárgult levelek mindenütt
ott hevernek az éj alkonyában
elvegyülve a szürkelépcsők
márványain
a szivárvány színében játszó rózsák
birodalmának tövises világában

 

 Már hullóban

már hullóban a sárguló levél

a lágyan lengő őszi szellő hátán
lassan földet ér a sok-sok kis denevér
szivárvány színében pompázik vibrál
a hömpölygő áradat
mi szárazan zizeg a talpam alatt
a frissen sárguló illó avar
elégedett mosolyt csal
az ajak szögletére
és lassan el gondolkodtat hogy az ősz
hányadszor is hullatja így sűrű lombját
amióta emlékezetében tart
felnézve a messzi távol kékjére
egy közelgő fecskeraj
mi a végtelenben lassan végleg eltűnik
bambán tekintetem búcsút int
a viszontlátás reményébe így hát
tovamenve a zizegő avar sűrűjébe
a múló nappalokkal
a fákról egyre csak hull
a megsárgult levél
megrázza magát a szürke felleg
és hófehér leple mindet betakar
csak imitt-amott még egy megsárgult levél

 

A tomboló zápor

tombol az üde zápor
az érdes száraz rög
mohón magába szívja
mérföldes óriás csöppjeit
vajúdó könnyeit
majd tócsáiban elmerül
mi egybefolyik a mával
a magához térő természet
zöldellő moha ágya mosolyog
a kifeszített íjú szivárvány
ékes tarka szoknyájába
a z út mentén virágzó akácos
mosolygós illatába
egyesül az ég a földel
gyönyör a szemnek a léleknek
varázsa az életnek

 

Újra

újra nyílik a rózsa a kékakác
lombos csókokkal szeretkezik
a szomorúfűz meg a hárs
szimfóniája a tücsök szerenád
a szél az is lágyan muzsikál
a zöld levelű zizegő zongorán
a sötét éjben messzire hallatszik
zenélő dallama
felém nyújtja tüzes ajkát
a reggelnek hasadó hajnala