Szerelem

A fájdalom

a fájdalom könnyezve sír
a magány tombolóviharában
mert hittem
hittem benne
hittem a szerelemben
nem egyszer kezét görcsösen fogva
úgy néztem fel rá mint egy istennőre
sajnos becsapott
megingott a bizalmam a hitem
a reményt vesztett szerelem
omladozik mint hullámveréstől
ostromolt homokvár
sajnálom de el kell mennem
ne feledd az őszinteséget a rózsákat
amit neked adtam
szirmait kebledre ölelted
tövisét nekem hagytad
lelkemet darabokra szaggattad
újra kell kezdenem mert elhagyott
a szerelem múzsája
nem tudom ezentúl kinek borulok
igaz szerelemmel a nyakába
hisz a szerelemmel
én soha nem hazardíroztam
mert hittem
hittem mit bűvös varázslattal
fülembe suttogott és mégis elhagyott
a fájdalom most könnyezve sír
mert csúnyán becsapott
még azt sem mondta
isten véled vagy jó napot.

 

A mátka

a világ egyik csodája
amikor leányból lesz a mátka
lám fogadalmát gyorsan feledi
igen hamar megszegi
fondorlattal áldozatát
önkényesen
mint védtelen prédát
ide-oda csak teregeti
a lassan kielégülő női vágyak
elbűvölnek a megvetett ágyak
amikor végül is rájössz
hogy egyszerűen becsapnak
csak a hiú vágyak akarnak
mindent lerombolnál de már késő
erőd fogytán az évek múltán
nem egyszer ámulatba ejtett
ő maga a nő
a szerető
mert minden ígérete
csokorba kötött cseresznyevirág
minek fürtökben lógó mosolya
kecsesen kelleti magát
a májusnak lágyan ringó bölcsőjén
ő maga a nő
az annyira áhított szerető.

 

A bagoly szárnya alól

a bagoly szárnya alól előbújik
az éjszaka csöndje
mi zajtalanul üli torát
az égbolt szürke függönye átöleli
az éj magzatát
a frissen fújdogáló lágy leheletű szellő
langyos kacérsága megragadja
a fekete fellegnek lebbenő szoknyáját
majd továbbillan
a horizont tündére magára húzza
a csönd sötét fátylát
az éj asszonya az éjszaka csöndje
magányos
csak imitt-amott az ég peremén
egy-egy sápadtan pislákoló lámpás
kacér mosolya
mi megpróbálja vigasztalni a kéjnek vágyát
az éj asszonya csodálatos
mikor így hullámzó tincseiből vitorlát bont
mikor remegő testének szimfóniája
vágyakozva rád ront
a ringó keblek bársonygyönyörével.

 

A láthatatlanból

a láthatatlanból jöttél
amikor már
az utolsó remény is elhagyott
szürkén teltek felettem
búsan az éjjelek a nappalok
és ekkor
váratlanul hangos kacajjal
töltötted be a várakozást
minek varázsa elbűvölt
éreztem ércesen csengő dallamát
mintha mondani akarnád
itt vagyok hát gyere
kacér fekete hullámzó hajad
az estalkonya a szőke Hold
a sötét éjfél
csodálattal ránk mosolygott
mert fehér csizmád volt.

 

A sellőlány

évek teltek évek múltak
mikor még az érzelmek
dúltak-fúltak
amióta búcsút intett és
könyörtelenül csak úgy elment
azóta is értelmetlenül
csak magam elé bámulok
és nem értem
mert még szeretem a ficánkoló
sellőlányt
szétomló hullámzó haja
meztelen vállán úgy száguldozott
szemtelenül ringó keblekkel
a szerelem hintaján
fehér táltós paripán
a végtelennek kúszó fehér fonalán.

 

A szeptemberi nyár

a múló nyár még ott lebeg
a langyos leheletű szeptember alkonyában
ahogyan így átkarol és arcon csókol
a lágyan hullámzó szellő
magasba szökik bennem a vágy
a dobbanó szív a szerelem
egészében tested kívánja
a szerelmet mit tűzhányóként okád
érzem a perzselő csókok leheletét
ahogyan az ajak az ajakhoz ér
és egybeolvad a csókok tengerén
gondolod ha elmennél a gyönyört
a kéjt mi kettőnkből árad feledném
nem inkább magam véled együtt
az örök szerelem aranykoporsójába
temetném csak magamnak mint senki más
egész tested-lelked a rózsaszirmok
záporában magamhoz ölelném
a szerelem mi hozzád fűz
égig érő örök lángoló tűz
véled és csak vélem együtt hamvadhat el
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.–.-.-.-.-.-.-
de azért jól vigyázz törékeny mint kristály
darabokra törheted
de magadhoz soha többé nem ölelheted.

 

A szerelem vonzó erő

a szerelem vonzó erő csak kering
mint ezüst farkú üstökös
a világegyetem rengetegében
a szerelem olyan mint egy tüzes meteorit
mely izzó csillagként csapódik be
az érzelmek világába
megfoghatatlan óhaj
idegrendszeri reakció
megismétlődő kapcsolata a nemeknek
szeretnek vagy gyűlölnek genetikai öröklet
a hormonok csodavilágának
kodifikált rendszere
az ember a teremtés koronája
csodaszere az alkotóerő
a ránk maradt sok-sok temető
konzervált világa
a templomokban elhangzott lelki fohász
reménység egy újabb világba
az értelem a félelem ez mind ő
és végzi küldetését
fejet hajtva a fennmaradás törvénye előtt
a szerelem vonzó erő csak kering-kering
jól meghatározott pályáján az érzelmek világán.

 

A szomorúfűz

a szomorúfűz árnya alatt lassan
közeleg az éj
a csillagok királynője kacér mosolyával
csábítóan magához int büszkén rám tekint
simogatom árnyát
az ezüst leheletű éj sötétje
lomhán bontja szárnyát
kéjes a gyönyör sápadt a pír
csillogó szeme örömkönnyet sír
a szerelemért szerelmet kér
az esti harmatos fűben
a fekete föld csillogó fénye
szerelmi táncát járja
szerelemmel szeretkezik
a meztelen éjben
a hiú vágyak büszkeségét félretéve
az éj asszonya hogy szeressen
nem lehet akadálya
ha sápadtfény is az orcája
lágyan ölel úgy csókol
körülvesz a csillagos éj tündéreivel
a szomorúfűz buja zöld lombja alatt
minek árnyéka most mindent betakar.

 

Miért is féltem?

értelmetlen ez a merengés
sóhajaim mégis sólyom szárnyán
száguldanak felé
szerelemről árulkodik
egyre csak kérdem
szerelmét ennyire miért is féltem
hogy enyém maradjon
számtalanszor kértem
hosszú éveken át
mindent ő adott nékem
lágy szerelmet
mit kacéran felém hintett
élő szoborként imádtam
hogy igazán szeressen
én mindent megcsináltam.

A tűzlelkű lány

a tomboló érzelem
mint megsebzett fenevad
csak tombol a tűzlelkű lány
maga körül felperzsel mindent
szürke hamuvá tesz mindent
a lángoló szerelmet
mit oly büszkén adott
most visszaveszi
tombol mint hurrikán
a vadvizek birodalmán
súlya alatt még
a gránit is megroggyan
a lélek így lassan elsorvad
kínná válik minden
a várakozás a tomboló vágy
a tűzet okádó hétfejű
lángba borít mindent
a tűzlelkű lány
kegyetlen cselekedete.

 

Amikor föltámad

amikor föltámad a tavaszi szél
félénken dobban a szív
megpihen szelíden a képzelet
halk emlékezés
angyali karjaiddal átölelsz
és érzem a duzzadó ajkak bíborán
a bársonyos nyárnak rózsaszirmú leheletét
a zamatos őszibaracknak parfümillatát
mohó csókjaid záporában
a vad fullánkú méhek csípését
a kígyómarást
minek édes mámora végzetes lehet
orcád hava
az út menti galagonyabokor bíbor vére
mosolyod mint az alkony szelíd fénye
a törékenyen buja zöld lombok alatt
még hallom kéjében hívogató szavad
látom a vágytól remegő keblek remegését
hallom miként kérded
akarsz-e látni boldog szeretőt
ölelj hát karjaidba omlik a boldogság
de meddig tarthat ez még így
hogy karjaimba zárva elégüljön kéjes vágya
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
ahogyan elszáll a kéjelgő vágy
máris tovatűnik a boldogság
jéghideg minden
mert üres marad mellettem az ágy.

 

Az éj asszonya

még rejtély mit
kecses törékeny teste nyújthat
a szinkronban remegő keblek
csábító varázsával
a lopakodó kéjelgő éjszakába
de már itt a szürke éjfél
véle együtt az éj asszonya
a kínzó vágyak átlátszó lebbenő gyolcsán
mint hajlékony nád zizegő suhogása
meztelensége mind közelebb lopakodik
az éjszaka ezüst fényébe
a sápadt arcú restelve rejti vágyait
félénken csókol az éj finom leheletével
az éjszaka csöndje igen nagy
az éj asszonya forró tekintete magához ölel
fénylő márványteste kelletősen ott ragyog
a pislákoló csillagok
a vágyakozó szerelem ölelő karján.

 

Szerettem volna

szerettem volna szeretni
a csillagokkal és véled
az éjszakába belénevetni
a szerelmet és téged kacéran
szeretni mondd hát mit tettél
önkényesen mindent elvettél
éveink lassan telnek
és nincs rá felelet
ha eszembe jut könnyeim
záporként peregnek mert
szerettem volna igazán szeretni
a csillagokkal és véled nevetni
téged a szerelmet kacéran szeretni
a csillagokkal és véled
minden este az éjszakába nevetni
téged a szerelmet kacéran szeretni
a boldogság nyoszolyáján holtamig
kettesben véled heverni.

 

Az érzelmek asztalán

a vibráló szerelem
a remegő keblek bársonyos tapintása
ott bizsereg a lelkedben
mert kívánatos kacérsággal
tálalja önmagát az érzelmek asztalán
a csábító gyönyör kecses meztelensége
táltós ménként ott tombol
varázsa csábít
mint nyíló rózsa az augusztusi nyárban
tombol a vágy tüzel a kéj
a vad hurrikán epicentrumába
ott vergődsz
a végzetes szerelemnek polipkarján
még a kéj hatalma tombol
ereidben lüktet a kéjelgő szerelem
minden porcikád
egy rezzenő harang vibrálása
mit a légköri áramlatok szelíd bölcsője ringat
a szerelemnek aranyszőkesége rád borul
mint szomorúfűz körülvesz gyönyöre illata
a csábító gyönyör kecses meztelenségén
mi testeden úgy patakzik mint a szerelem vihara.

 

Májusi tavasz

tavasz volt májusi tavasz
zöldellő lombok
virágos mezők rétek
kértem a májusi éjt
nem egyszer kértem
hogy maradjál
szerelmet ha elmennél
hogyan is adhatnál
a májusi éjszakák
imádom kellemes illatát
a csillagos éj fénylő csillagát
kértem hogy ne menj el
ne játssz ily kegyetlenül
a szívemmel elvész minden
a szerelem amit adhatnál
minden májusi éjszakán
elhervadnak a mezők a fák
ha nem csókolhatják
a hajnalnak üde harmatát
a májusi éj féktelen záporát.

 

Az ördög asszonya

az ördög asszonya szemet vetett rám
a démonok szépségkirálynője
veszélyes játéknak tűnik vagy mégsem
a démonok fejedelme szemet huny
mert már képtelen féken tartani
az ördögi kéjöröm asszonyát
gondterhelten de lám megalkuszik
és fejem nem veszi
a birodalmát féltő vezér
a bomló női vágy beillatozza már
az álomvilág gyönyörsóhaját
és adja magát miközben
a kéjöröm apró gyöngyharmatként
csordogál
a szemérem lágyan ölelő csókjába
a körkörös izomvilága
most rátapad és magába szívja
a bomlasztó szerelem ondóját
a mámornak lágy leheletű varázsa
ott lengedez a kielégülés zokogásán
csorgó mámora mint vízesés üde párája
a lágya ringó keblek domborzatán
mint beporzott virágszirom
erjedten megadja magát
és zokog tovább az örömkönnyek tengerén
kérve kér a szerelem selymes pamlagán
a násztánc újból kezdődik herceggé üt
majd trónt kínál a kéjelgő örömvilág
az ördög asszonya a démonok királynője

 

A szirti sas

ha csak rád gondolok
máris röpülök
mint szirti sas az ég kékjén
ott körözöm és te vélem vagy
remélem hogy igaz szerelmed
őszinteségét elérem
szerelmes szívem
a szerelem hárfáján zenél
amikor nem figyelsz rám
az megaláz és fáj
szerelemre szomjazom
mint kiszáradt föld
egy kiadós nyári zápor után
minek párolgó illata selyemködként
borul a tájra
acélkék fénye a hasadó hajnalnak
ott lebeg a horizonton
de te hol vagy magamra hagytál
gyötör a távolléted
a szerelem mi megfogant nem félted.

 

Csintalan szerelem

sokat ígérő ez a csintalan szerelem
hihetetlennek tűnik
csak ámulattal nézem
milyen mohósággal zúdítja rám
a csókok féktelen áradatát
majd olykor-olykor makacs szeszélye
mindent elsöpör
birodalmának törvényt szab
babérként aratja diadalát
édesen cirógató buja vágyakozása
elkényeztet magával ragad
a napsugaras nyári zápor üde illatában
az újra ébredő csintalan szerelem.

 

Tavaszi szellő

szeretlek tavaszi szellő
szeretlek mert simogatsz
igaz szerelemre hívogatsz
szeretem a májusi napokat
szeretem a zöldellő lombokat
a virágos rétet
szeressél hát te is úgy
ahogy nem szerettél még
feléd nyújtva remegő kezem
ajkam vágyakozva neveden szólít
a tavasznak lágy ölelő karján
mélyen magamba szívom
tüzelő ajkad páráját
a gyöngyvirágok balzsamát
édesen csókolva
kéken csillogó szemed
üde leheleted lágyan illó palástját
nem álomkép ez csupán
ennyi év eltelte után
szeretlek tavaszi szellő
szeretlek mert simogatsz
szeretlek mert
igaz szerelemre hívogatsz.

 

Te meg én

ha öröm vagy mosoly leszel
ajkam szögletén a boldogságot
véled magamra ölthetném
ha nyíló rózsa vagy szerelmet
boldogságot kell hogy adj
életet nem a végzetet
tomboló szerelmet forrón édesen
bár harmatcsepp lehetnék
bársonyos bőrödön
egész meztelenségeden ott csillognék
rózsás ajkadról lábaid elé csorognék
üstökös az univerzum közepén
te meg én a csillagok rengetegén
ha öröm vagy mindent kell hogy adj
lágyan csorgó szerelmet
újszülött kisdedet
gyümölcsét a szerelemnek
mi tovább visz az univerzum
a csillagrendszerek birodalmán
te meg én ott leszünk
mi meg a keresztünk.

 

Mondd miért

mondd miért mentél el mondd miért
amikor a szerelem annyi boldogságot
adott amikor a szerelem
rózsás csókjaival édesen csókolta ajkam
mindent tőled remélt
mondd hát miért nem jössz
merre vagy megbénul a lélegzet
a gondolat a képzelet
szívem már-már ritmustalan
üres minden üres a szobám
zavar a csönd zavar a magány
könnyeim csordogálnak
a keserűség viharán
kóborló lelkem mint a cunami
tajtékzó hulláma
mi égig szökik majd erőtlenül alázuhan
a tévedések mocsarába
szürkén magányosan ott gubbaszt
tehetetlenségében
fehér gyolcsán a szerelemnek
mond miért mentél el oly váratlanul
mikor az utolsó éjszaka szerelmi csatáján
a vad szerelem kristálytálcáján
nyújtottam törékeny lelkem
mit oly féltékenyen őriztél éveken át
éreztem a szerelem bódító varázsát
annak lüktető tomboló vadságát
hisz éveken át együtt jártuk
a csipkeszőtt végtelenség ösvényét
nem egyszer elkalandozva
a csillagos éj sűrű rengetegén
a boldogság horizontján
mondd hát miért mentél el oly váratlan.

 

Dzsungelbéli szerelem

a szerelme mint dzsungel liánszövevénye
a rengetegnek eufórikus álma könnyed
lágy kacérsággal körülveszi szívem
ritmikusan vibráló világa
csillogó szemei tűzbe hoz
lelkem izzó parázs
kiszámíthatatlan buja világa
köröz mint sas madár a kék ég peremén
váratlanul lecsap hirtelen magával ragad
görcsös szerelmével gyönyörével kényeztet
leterít mint fenevad
az ékes koronájú csodaszarvast
mégis csodálattal várom kéjjel hívó szavát
hogy kitárhassam
a szerelemnek mennyországát.

 

Térdet fejet hajtva

e boldogság ez kell nékem
nálad nélkül mit is érne
az életem a szerelem
elhagyhatsz de mégsem értem
hogy szemvillanás nélkül végignézed
miként dobbanó szívem zokog érted
álmaim asszonya
a virágos kertek illata
kecses lépteiből áradozik bódulata
fekete szemöldöke ott csillog fényébe
mint kitörő Vezúv
a szerelem úgy tombol
játékos szívem csak érted lüktet
térdet-fejet hajtva
lábaid előtt hódol szerelemmel csókol
forrón édesen megduzzadt ajkával
a rózsás szerelem.

 

Véle

véle boldog vagyok és néha zokogom
szerelméért szerelmesen szorongom
szikrázó szeme
mint villámcsapás megbénít
miért vagy ilyen kegyetlen
csak játszol vélem szerelem-szerelem
olyan vagyok mint viharvert tenger
mint viharvert fák
egy jó kiadós nyári vihar után
mik megtépázott lombjait hullatják
összetörött minden
összetörött a lelkem a szívem
mégis benne a hitem
mert olyan mint a felcsillanó napsugár
egy nyári zivatar után
mi szelíden öleli a virágok mezejét
kívánom szikrázó szerelmét
testének bársonyos bőrét
véle boldog vagyok
csak néha-néha zokogom
szerelméért szerelmesen szorongom
te kegyetlen szerelem-szerelem.

 

Egy lány

talán ő ki engem akar
hosszú selymes haja földig ér
mint a tavaszi szellő
vagy a kósza szél
ajka féktelen tüzet hány
zihál a keble
egész teste láztól ég
szeme csillogó gyémánt
arcának hamva mosolyog
csókol az álmok mezején
tündéri szép ez a lány
megőrzöm lényének mámorát
álomba szenderül
ablakából a vén Hold
törékeny meztelenségét
csodálattal csak bámulja
szüntelenül.

 

Sok baj van véle

sok baj van véle ezzel
a rakoncátlan menyecskével
mert mindent csak magának akar
hiába bizonygatom
hogy számomra ő a minden
csókjának kámforos mámora
egész bensőmmel szerelmi táncát járja
csúnyán megtréfálna a sors
ha nem venném észre
majd csak eligazodom valahogyan
ha sok baj is van véle
ezzel a rakoncátlan menyecskével.

 

Ha a szerelem kamasz

a mosolygó nap aranysugara megolvasztja
a kéklő havasok néma havát
lassan cseppenként gyöngyözik tócsává
majd patakká megduzzadt folyóvá
a Kárpátokon át a rónaság szürke áradata
csöpög az eresz
egyre csak fogy a jégcsap színtelen kristálya
a hóvirágok fehér harangjai ott csilingelnek
a tavasz lágy leheletében
a kéklő törpeibolya ott szerénykedik
hírnöke a tavasznak
a zöldellő pázsit sűrűje millió színben
a távolban egy bukdácsoló őzgida
kíváncsian ismerkedik
a földi paradicsommal
a dalos madár csicseregve hívogatja
fészeknek eső párját
itt a tavasz a szerelem csak én bolyongok
egyedül plátói szerelemmel
hiába a nyár mikor szívem szenved
csak vár és vár hiába az ősz hiába a tél
ha lelkem minden rezzenéstől fél
hiába a tavasz ha a szerelem még kamasz.

 

Ott leszek

a búcsú órája még nem lehet itt
akármilyen kegyetlen is szíved
ezt a szerelmet megölnöd így nem lehet
hiába is próbálkozol
a szerelem bilincseitől megszabadulni
úgysem tudsz mert árnyékként követlek
minden lépésed
szívem egy-egy dobbanása
ott leszek akkor is ha nem leszek
akkor is ha a szerelem
vérző csatatéré válik
mindig is szeretni foglak és szeretni fogsz
mert ott leszek árnyékként
az illatos tavaszi éjben
ott leszek a virágcsokrokban
mit majd gondosan vázádba teszel
ott leszek a tikkasztó nyárban
akkor is ha a perzselő Nap
forrón csókolja helyettem a szád
olykor akaratlanul is gondolsz majd rám
ott leszek a hideg őszi éjszakában
és ölelni foglak amikor átkarol
az ősznek hideg karja
ott leszek amikor értetlenül bámulod
a téli csillagos éjszakát hozzám simulsz
és majd vélem együtt taposod
a fehéren csillogó frissen hulló havat
csókjaimmal letörlöm orcádról
a fákról pajkosan hulló zúzmarát
ott leszek mindenütt véled még akkor is
amikor a nyíló temetőkapu kísérteties
nyikorgása örökre magamögé parancsol.

 

Rég volt

rég volt amikor még szerelmével
ostromolt és keblére ölelve
kacéran hódolt
rég volt amikor csak csókolt-csókolt
mint deresedő őszt a pirkadó hajnal
minek forró csókja egybeolvad
a gyöngyharmatok őstengerén
minek káprázata kéjes mámora
a szerelem tömlöcéhez láncolt
kínlódva a kínok kínjai között
mint halálra ítélt a várbörtön sötétjén
mert úrnője
fejemre ítéletét kegyetlenül kimondta
kegyvesztettnek minősítve
a farkasverembe vetetett szerelmet
rég volt mikor még álmaim asszonyával
keresztül-kasul barangoltuk be
a szerelem őserdejét nem törődve
a dzsungelvilág írott vagy íratlan törvényével.

 

Szép szőkesége

szép szőkesége ott csillog fényébe
az enyhe leheletű tavasz mosolyába
mit most láthatatlan karjával átölel
a frissen lengedező szellő
kacéran hozzátapad
leheletével forrón csókolja
vágyakozó duzzadt puha ajkát
emlői mint hullámzó tenger
mit a vágy dagaszt
egészében a teste kívánatos
mint szép szőkesége
szikrázó szemei úgy csillognak
mint tündöklő gyémánt a tűző napban
mosolyának varázsa átkarol
vadul belém harap
mit már alig vár vérengző ajkam
szép és kívánatos
mint gondosan gondozott virágos kert
miben gyöngyvirág illatoz
gyönyörű szőkesége úgy tündököl
mint drágakő ő maga a nő.

 

A boldogság ajtaja előtt

tizennyolc száll tűzpiros rózsát
a lelkemet csokorba kötöttem
és neked adtam azon a májusi délután
sután ott szorongtam a boldogság
ajtaja előtt nem tudtam felmérni
a hirtelen nyakamba szakadt
boldogságot amikor kezet nyújtottál
mert hirtelenébe többet kaptam
megtorpanva kővé meredtem
mint elvarázsolt királyfi hisz te felnőtt
nőként adtad magad és mire
feleszméltem karjaimban
a plátói szerelemmel maradtam
szemembe könnyek de nem a te hibád
szívem még mindég kamaszként imád

 

A hajnal

A kora reggel a hajnal búcsút int
az ígéret
amit tettél
valóra nem vált
vártam hogy újból halljam hangod
vártam hogy mikor nyílik
a nagy csöndre a várakozás ajtaja
lépteid hallom de mégsem
csak az öreg vekker
halk ketyegő szava
az üresen pirkadó hajnal
bambán bámul
száraz mosolyával búcsút int
és te sehol csak az ígéret amit tettél
jötted vártam
könnyeim között áztam-fáztam
vártalak de te nem vagy itt
engem csupán ez szomorít

 

A pünkösdi rózsa

orcád piros rózsa
ajkad bíbora a szerelem
gyöngéd leheletét szórja
szirmait lágy tavaszi szellő bontja
illatát önzetlenül felém ontja
magamba szívom illatos szerelmét
ajkának harmatos üde nedvét
belőle táplálom igaz hitem
hogy szeretem azt tudom
nem csupán hiszem
a szerelmet szerelemért
rózsás csókjaidért
az idő multával fehér tincseim
deresedő halántékom
lesz majd ajándékom
a természet tökéletes csodája
lenyűgöző női bája
gyönyör és forma csupa erotika
a pünkösdi rózsa

 

A rügyfakasztó március

a természet pamlagán ott hever
meztelenül mint elterülő törékeny
karcsú női báj a szépség az árny
a finom leheletű bársonyos tavasz
a rügyfakasztó március
babérja káprázatos
nyakéke az apró fehérgyöngyök
a smaragd szirmok tízezrei
a természet méltósága
a megújulásnak varázsa
az illatos parfümöt árasztó
boszorkánykonyha
melynek katlanába ott forr
a szerelem varázsitala
a szirom köntösű báj
minek mézédes nektárra csak arra vár
hogy a szorgos méhek körülzsongják
a virágszirmok csábító birodalmát
a beporzás a fogantatás
a szépség az árny
a törékeny karcsú női báj
a tavasznak bársonyos lehelete
ott hever szemtelenül a szerelem
a természet a megtermékenyülés
a rügyfakasztó március
végtelen pamlagán

 

A szerelem kínpadján

mikor felnézek a valóság tengerén
nem tudom hová tegyem magam
mert őszinte világom igen felkavart
zavar a hazugság a fondorlat
mely zuhatagként elseper mindent
a véget nem érő szerelmet
csalfa szeszélye kígyóként
tekeredik rád
a bizonytalanság pokoli tornácán
találva magad csalódottan
értetlenül állsz
a megfejthetetlen kódolt rejtjelek előtt
és mégis hiányzik
nem tudom hogy miért
de van ez így
mióta elmentél üres a lélek harangja
értetlenül keserűséggel állok
a szerelem kínpadján

 

A szerelem krónikája

messziről látni
a jázminbokor mögötti földutat
a tölcsérszerű poros képződményt
mit hírtelenjébe a forgószél megragad
majd odébb rakja
látni a diófát
az út menti diadalívű eperfát
a magasba hajbókoló akáckoronát
a lengő szélben a távolban hullámzó
zöldellő ösvényt
és csak egy pillanatra
a reggelnek mosolyát
mert fűszeres csókjaidnak
kába világa
fohásza-imája mi lelkemet bezárja
végül is megvárja még önmagát adja
a boldogságnak
zokogó vágya
tomboló büszkeségem
mint hágó mén
karizmája egy augusztusi reggelen
hisz váratlanul csintalanul ölembe hull
a szerelem krónikája
a félig fedetlen pajtának
selymes szénaillatába
a hancúrozó meztelen
valóságnak bársonya
annak feledhetetlen mámora

 

A szerelem vánkosán

hogyan leheljek életet
márványhideg lelkedbe
hogyan nyerjem vissza
a szerelmed a hitem
hisz jól tudod szeretlek
szeretem fürtökben hulló
ébenfekete hajad
csókra termett ajkad
mi csak enyém volt csak enyém
újra szeretném hallani
lágyan csengő szavad
hogyan is olvasszam meg
jéggé dermedt szíved
a tűző napnak aranysugarával
a vágytól tomboló lelkem
a szerető szívem szilajával
keserű így a szerelem íze
ha titokban másért ver a szíved
őszinte szerelmet így nem adhatsz
szívtelen az ilyen akarat
mondd hát mit is tegyek
hogy visszakapjam szerelmed
annak mámoros varázsát
szeretem hallani lágyan csengő szavad
szeretem ha kacéran kelleted magad
a véget nem érő szerelem vánkosán

 

A véletlen

a véletlenen múlott az hogy rád találtam
a véletlenen múlott
hogy szemed fényét mámoros
mosollyal csókolhattam
a véletlennek köszönhetem
gyöngyvirágos szerelmed bódító illatát
mit mohó kapzsisággal magamba
szívhattam a zsenge tavasznak
gyöngyharmatos ezüsthajnalán
a boszorkányi kéjöröm vad zuhatagába
görcsösen magamhoz ölellek
ezt nem adom fel akkor sem
ha fekete hollósereg vájkálná
zsigereim mert csak a véletlenen
múlott hogy megismerhettem mi az
igaz szerelem csak a véletlenen múlott
hogy megismerhettem egy asszonyi
lény kéjes mámoros gyönyörét
mit ajándékul adott nékem csupán
csak a véletlen

 

A zöldellő hárs

ablakomnál bólogat illatában
a zöldellő hárs
a csillagos égboltról
most onnan tekintsz le rám
kacéran osonsz
az éjnek éjén egymagadban
csak bolyongsz
a némán csillogó fény
mi tekintetedből árad arcomhoz tapad
kószáló tekintetem a csillagok között
ajkam édesen csókolja
néma sápadt kacér fényed
tudom a szerelem minden reményed
tudom félted a hasadó hajnal
zsenge mosolyát
nehogy a tűző nap
elragadja a szerelmet
a reményt mit az éj leple feléd hintett
tudom fájdalom az elmúlás
mikor még nem is olyan rég
szeszélyesen karolt át a szerelem
emléke együtt hamvad el
a múló évekkel
a jóisten itt most nagyot tévedett
hisz elég fukar kezekkel
osztogatta az éveket
a véle járó szépeket

 

Álmaimból

álmomból riadtam de csak
a szél zörgette a redőnyt
a szoba szögletén még ott
gubbaszt a hűvös tekintetű magány
még néhány nap és te is itt leszel
nászágyunk lesz a puha avar
kígyózó árnyékod jöjj hát hamar
szerelmes szívem csak téged akar
kitárt karokkal remegő ajkam
neveden szólít mint tündöklő Nap
úgy tündökölsz fényesen
keblemre simulva édesen
csókolhatsz szerelemmel
boldogsággal tölthetsz el
te vagy minden a reménység
a szelíd szavú feleség

 

Azúrkékje

tengerkék szemének fénylő sugara
mint lézernyaláb
úgy járja át egész testem
mint magasba törő vulkán varázsa
egészen megbénít
csak csodálom huncut mosolyát
mert ma még elérhetetlen
igaz csak egy karnyújtásra
de tőlem mégis
több fényévnyi távolságra van
szeme tükrének csillogó fénye
mindig előttem
vágyakozva csak nézem-nézem
mert szerelemmel szeretkezik
a sötét éjszaka csöndje
meg a szőke hajnal azúr kékje
amit végtelen karjával átölel
a vágyakozás léte
a válasz te leszel
amikor vibráló tested majd ott hever
a szerelem fergeteges viharába
forró csókjaim záporába
pirkadatkor az azúr kékje
szemednek csillogó fénye
annak sokat mond csintalan reménye

 

Az elmúlt évekért

ahogyan így kora reggel elindulok
a rózsaszirmok tengerének
mámoros illatában
a csillagok rengetegéből
a hasadó hajnal rám tekint
eszembe jut hogy nem is olyan rég
átölelve róttuk még
a kora reggelnek csintalan szerelmét
a reggelnek mindenét
szaporán dobogó szívvel kéz a kézben
öleltük át a vágyakozást
ami mindkettőnkből úgy áradt
mint a hömpölygő Amazonász
mi kész elárasztani a Föld minden
zegzugát vittem nem egyszer
pirkadatkor a szerelem mámorát
mi édes csókjaival
kacéran kötött csokorban violát
szerény illatú ibolyát éreztem
a remegő keblek ziháló vibrálását
mit megérintve a forró csókok
áradatában önkénytelenül borultunk
egymás karjába a szomorúfűz árnyéka alatt
mi úgy őrködött fölöttünk mint Zeusz
most merre vagy miért nem karolsz át
hisz jól tudod a szerelem nem ismer tréfát
hiába is mondok egymás után
százszor is el egy imát
semmi nem tesz vélem csodát
évek teltek szívem mégsem feled
csodálatos a szerelem
mit ajándékul adtál
az elmúlt éveket a múló évekért

 

 

Az ízig hajló reménység

a deres leheletű mokányesőben
véled az ízig hajoló reménység
mi oltalmazó ölelő karod
menedékében bőrig ázik
csak a locsogó sártócsa
meg a jeges szél mi elmossa
halkan dúdolva szép emléked

 

Csak akkor

a királynőhöz csak hívó szóra jövök
a szerelemhez csak ha kitárt karokkal
ölel magához asztalhoz ülni akkor
ülök ha farkasordító éhségem
csitítani tudom
és szeretkezni csak akkor szeretkezem
ha a kacéran kéjelgő női vágy
mohóságában illatoz
hogy táltós ménként viszonyozzam azt
egy vad násztánc közepette
a fenséges vágyak koronázó termében
minek szeszélye kacérsággal körül vesz
a tükör mennyezetű bíborszínű
bársonyán
térdet hajtva a szerelem fensége előtt
a kéjelgő vágyakozás áldozati oltárán

 

Csak magamnak

szeretem a szerelmet
értelmét a világnak mi fogantatik
a gyönyör mámoros pillanatába
vad fellobbanás
a perszelő csókok mezején
a mennyei gyönyör rengetegén
mely lágyan muzsikál
az érzelmek világán
a vibráló lélek ébenszínű zongoráján
az őszinteség sziromrengetegét nyújtom
melyet lábai elé szőnyegként hintek
a szerelem briliánsát
mely még ma remegő testébe rejlik
csak magamnak akarom tudni
véle együtt mert szeretem a szerelmet
őt a nőt ki ajándékul adja
viszonzásul mindent odaadnék
a legdrágább kincsem
melyet aranyszikével ezüst tálcán
mély hódolattal elé tenném a szívemet

 

Elnézem

álmélkodva nézem hogyan bólogat
a hegyek sörénye
az akác a hárs illatába
mit magához ölel a hajnalpír
a Keleti-Kárpátok lejtőjén
a bársonyos zöld mohaágy
ott hever lábai előtt
az alkonynak puha fényébe
a toporzékoló szerelem mint szilaj mén
a vadlázú vér
borostyános arcomon fehér már a pír
a deresedő bokrok között
a botorkáló ősz
de a villám kéjű csók
mi még lázasan rám tapad
felsikoltva hív
a kínzó gyönyör vágyú ajkak mosolya
hajam sötétjén már az alkony
teste körém omol a mohó vágyakozás
boldogan úszom a vérerek tengerén
és csak nézem
milyen kecsesen is lengeti
átlátszó hófehér köntösét a szél
a márványfényű
ringó keblek gyönyörét

 

Évek után

évek után jött egy asszony
egy új szerelem
mi félénken kopogtat
a hasadó hajnal ablakán
egy asszony
ki el akar ringatni
az érzelmek nyoszolyáján
évek után jött
a tavasz csendes mosolyával
egy véletlen találkozás
a véletlennel
messze-messze egy elveszett szigeten
évek után jött a gyöngyvirágok
a lila orgonák illatos árnyékában
a lágyan ringó keblek mohósága
az est alkonya rám borul
fekete hullámzó hajával
zöldeskék szemének mosolyával
mindent akar
a csintalan mámor közepette
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
évek után jött
mi lángra gyújtotta
a már hamvadó szerelmet

 

Kamaszkori szerelem

kamaszok voltunk
mint lángoló tűznek izzó parazsa
úgy játszadozott a vad szerelem
a lelkünk mélyén a jó eső érzés
amikor megpillantottalak
a délelőttnek lágyan vibráló flörtjében
a nem rég heves zápor
a horizont koronája
ott tündöklött fényében
a szivárvány színében
diadalívként a magasban és te alatta
kacérkodó szemeddel igent mondtál
a lelkem köré reménykoszorút fontál
délután már ott álltunk
a bársonyos zöldpázsit közepén
a fehér köntösbe öltözött
vadgesztenyés alatt
összerezzentem
amikor meghallottam
lágyan csengő hangod
összerezzentem
amikor törékeny tested
vágyakozva kacéran hozzám ért
mert pajkosan lázadt bennünk a vér
az éj közepette
a hulló csillagok fényében
mik forró csókokban végződtek
rozsdásak már a levelek
lassan az is emlék hogy szerettél
de titkon a múlt
a vágy még mindig bennünk él

 

Képzelj rá

képzelj rá új ruhát gyolcsot
ezüstöt fehéret bíborvöröset
feketén csillogó hajában
a zenélő szélnek zizegő dallamát
képzelj alá vágtató paripát
diószeműt aranysörényűt
arcára hulló rózsaszirmok
áradó patakját édeset keserűt
képzeld rá az örömnek mosolyát
kéjlő szemvillanást öröké vérzőt
képzelj rá bíborpalástot
szemében az ősznek rozsdás avarát
gyolcsruhát ezüstfehéret
hárfán játszót merészet

 

Lassan közeledtél

este séta közben feltűntél az
álomködben lassan közeledtél
engem úgy köszöntöttél
kedves mosolyod volt a csók
a megannyi sokat mondó bók
kívántál ezernyi jót és mégis elmentél
azóta is magányosam egymagamba
járom a szürkefényű macskaköves
utat a csábító tavaszi szellő langyos
leheletében mi lágyan hozzám simul
de mindhiába vagy talán mégsem
a csók a bók lám ez megmaradt
este séta közben
ha feltűnsz az álomködben

 

Megaláz gőgöd világa

körülöttem megáll az idő
mint a függő falióra
megrokkant sétálója
körülvesz a magány
annak könyörtelen
jéghideg márvány csókja
kegyetlen világ felsóhajt a lélek
többé ebből nem
ebből többé már nem kérek
nem szánom-bánom csak feladom
az igen féltett álmom
hogy maradj kértelek
de úgy látom hiába
könnyes szemekkel bámulom
a jégvirágos zúzmarát
mit ablakomra lehelt a novemberi éj
hát menj ha menned kell
mert így megaláz gőgöd világa
mert így megölsz mindent
a reményt a szerelmet
a kegyetlenség pallosával
mit oly féltve dédelgettem
azt hogy csak enyém leszel
hát isten véled vigyen gőgös világod
nem szánom-bánom
csak feladom az igen féltett álmom

 

Meztelen akarattal

piros rózsák csókos ajkú múzsák
csengő hangú fruskák
lágyan lengő selymes szoknyák
suhannak az éjszaka
hullámzó homoktenger bársonyán
szőkén vállra hulló hajjal
csilingelő kacajjal szembe jönnek
meztelen akarattal szeretkeznek
az ezüstfényű holdvilágos éjszakába
nagy diadallal a zöldellő pázsit
nagyokat ásít ártatlanságába szenderül
a pirkadó reggel lágyan ölelő karján
a csintalan szerelem

 

Mulandó lenne

mulandó lenne az a szerelem
mi oly sokat mondónak ígérkezett
naponta százszor is fülembe suttogta
mint kismadár a párjának
vállamra hajtva fejét
sima fürtjeit arcomba fújta a szél
ölelve miközben magamba szívtam
egész teste üde varázsát
ajkán keresztül a vad szerelmet
sokszor el sem hittem
hogy van ilyen szerelem
tűzben-vízben egyek voltunk
nem törődve semmivel
araszokként csak rótta-rótta
a szerelem mérföldes birodalmát
és vitt magával féktelen akarattal
mint medréből kilépő szilaj folyó
a szerelem bölcsőjét ringatva
féltékenyen őrködött fölöttem
és mégis mulandó lenne az ígéret mit
a hűség jeleként nem egyszer idézett
a nyíló sárga rózsák tengerén
mit feledni már úgy sem lehet
a virág szirmokban heverő
feledhetetlen őrült szerelmet

 

Ne könnyezz

ne könnyezz vissza se nézz
ha már elmentél
ha majd egyszer rádöbbensz
hogy tévedtél
menj csak még akkor is ha szemeid
a könnyek selymes fátyla borítaná
töröld le és menj tovább
mert egyszer mindenki téved
menj mert a boldogság
csak néhány röpke pillanat
véle együtt mulandó az ifjúság
volt de már nincs
de azért ne könnyezz
ha majd egyszer rádöbbensz
hogy tévedtél
hogy egyszer igazán csak szerettél

 

 Negyven után

te konok görcsös vad szerelem
nehéz a szeszély mit elviselnem kell
nyomasztó kínzó így a makacs
szerelem milyen mohón édesen
keblére ölel és egyszerre csak
tomboló vihara mindent elseper
milyen keserű a fájdalom
mikor méreg fullánkjával beléd mar
mikor fenyegető sziszegése
könyörtelenül orcán csap
toporzékoló vad szerelem
milyen édes is vagy
holnap szeretni fogom a tegnapot
mert negyven után nekem
mindent ő adott

 

Nem jöttél

búsan üldögélek a várakozás tornácán
kinn a szürke felleg
a ködölő permet lassan megered
mindenütt ott gubbaszt
az aszfalt szétfröcskölő fekete tükre
a ködölő felleg tócsái
látod vártalak de te nem jöttél
a semmibe nyújtva kezem
átkarolom a várakozásnak
rideg félfáját
mert a múló délutánnal nem öleltél
a csönd és a sóhaj hallatja halk sóhaját
nem tudom de nélküled a szerelem
béna aggastyán
csak bennem csak benned
forró lehelete
de te nem jöttél és még ma nem öleltél

 

Némán ballagok

lelkem mélyén a gyülekező fellegek
csapjatok össze most ti helyettem
mert már megint becsapott
az a konok szerelem
iróniája összetört mindent
elvesztettem kinek kezét úgy fogtam
mint járni tanuló kisded
azóta is csak bukdácsolom
a bizalmatlanság sikátorában
mi sóvárgó köntösével betakar
sír-zokog a lelkem a görcsösen
megbénult szerelem céltalanul úszom
a könnyek rengetegén hogy hová
és merre magam sem tudom
csak némán ballagom és nézem
lehulló csillagom

 

Nézem

nézem a ringó tengert
megannyi kiszámíthatatlan
nagyságában zöldeskék mosolyával
az átvirrasztott éjszakák
üres lebegése a végtelennek
mély és szürke
mozdulatlan szabadsága
a képzelet zátonyán
látom a tengert a partot
szemgödrödben csillogó
utolsó közös legendánkat az arcod

 

Reméltem

reméltem igaz csak egyszer
az életben
hihetetlenek tűnt
de mindjobban reméltem
reméltem mikor még
könnyeid kristályán keresztül
édesen csókoltuk az éj szelídségét
mikor még a szüzesség álma
kebleid meztelenségét ringatta
reméltem mikor még
kitárt karokkal indultunk
az örömkönnyek nyomán
mindketten megrészegedve pihentünk
a szerelem érintetlen gyolcsán
reméltem
még mikor hallgatagon bámultuk
a semmit nem mondó néma fényt
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
szemembe könnyek kihaló fénysugár
némán zokogó árny
mint pergő harmatcsepp
egyre csak patakzik
a messzeség bíborán

 

Szerelemből építettem váramat

orcáját kéjes pír önti el
csillogó szeme
ölelő karjával kacéran akar
Ő az istennő maga a nő
hosszan szerelméből tápláltam magam
igaz hűséget remélve de féltve-féltem
mert nem végtelen az akarat
mondd zsarnokságát
hogyan kerülhetem
szeressek vagy iróniával nevessek
ó istenem segíts most nekem
szerelemre építettem váramat
szívemet nem tölti el szánalom
mert megértően vállalom
a sors iróniája olykor kegyetlen
szeretni vagy szenvedni
teste mint féktelen tűzhányó
perzselő lávát okádó
lágyan remegő üde ajka
szívemet újra meg újra szerelembe csalja
bájos meztelensége előttem
mint tavaszi szellő az égnek peremén
egyetlen bárányfelhő
teste lágyan remeg kelleti magát
fülembe hallom édesen csengő szavát
szerelemből építettem váramat
nehéz kő nyomja így vállamat
ő az istennő maga a nő

 

Te voltál

te voltál a szemem világa
tested-lelked szívem imádta
jött egy fekete holló és kivájta
sötétség a képzeletben
mert feladtad a szerelmet
mit oly féltő szeretettel
az illatozó virágszirmok
tengeréből szőttem
az aranycsipkés gyémántveretű
őszinteség oltárán
feladtad de mondd hát miért
minden elsötétül minden vak
nincsenek e Föld kerekén oly szavak
hogy a fájdalmak elnémuljanak
nincs olyan varázsló
ki nékem visszaadhatna
te voltál a szemem világa
lassan megemészt így a csönd imája
a fájdalom könyörtelen hínárja
hiába voltál a szemem világa
jött egy fekete holló azt belőle kivájta

 

Tekintetem

tekintetem az asztalra téved
és látom újra látom
látom arca szelídségét
mosolygó szemének
tüzelő fényét
ajkamon érzem
a vágytól égő ajkak
üde leheletét
kezembe veszem
lénye hű mását
szólok hozzá
de nem felel
velem most szerelemről beszélget
tudom nem tévedek
ahogyan gyönyörrel nézem
a megduzzadt bíbor színű ajkak
vágyakozó óhaját
a vállaira bomló hajtincsek
fénylő mosolyát

 

A tétovázó bölcsesség

az értelem csorbasága
a kegyetlenség vigyora
most mindkettő arcomba vágta
modortalan mosolyát
mi lesújtó döbbenettel törte össze
világom megfosztott mindentől
a bölcsesség most tétovázva ácsorog
és csak maga alá bámul
mert az ígéretek tegnapja
magamra hagyott
testestől-lelkestől tépték ki
szívemből a szerelmet
a bölcsesség most tétovázva
ácsorog könnyeim áradata
sós tengerként morajlik
mi lassan elvegyül a Niagara vízesés
ködöt szitáló szürkeségében
a keserűség zivatarán
a kegyetlenség most arcomba vágja
ezerarcú fintorát
cinikusan mosolygó humorát

 

Tizenhét évem

tizenhét évem
semmim sincs csak a hitem
mit csillogó szemed tükrébe
ott láttam minden áldott nap
mert jöttödet vártam
tizenhét évem
ennyim van csupán de te a jobbomon
úgy csatangoltunk az éjszakákba
a csillagokkal sután mert te jöttél
tizenhét évem
és csak nézlek magam sem hiszem
hogy minden hívó szóra kéz a kézben
csupa öröm árva szívem
tizenhét évem
az istent csak arra kértem
maradjon meg a hittem és te énnékem
tizenhét évem
és a kínzó szerelem mint kígyó csípése
remegő testem kínszenvedése
mert az álmok remegve pihennek meg
a megvetett vágyak illatába
tizenhét évem
csupán ennyi mi az enyém
meg a vadlázú szerelem mit
megálmodtam és most ott ring
a valóság bölcsőjén
tizenhét évem
minden gazdagságom
most még csupán ennyit adhatok
vagy csak plátói szerelmet
de nem hallom válaszod
vajon vélem mindezt vállalod

 

Tönkreteszed

tönkreteszed a szerelmet
azt a sokat mondó őrült
lázas érzelmet te voltál
ki lángoló szerelemre
gyújtottad szívem
hittem benne
hogy majd örökké tart
mint két párhuzamos a végtelenben
hogy majd fényévek kellenek
mulandó nem lesz
és úgy fog ragyogni
mint az esthajnalcsillag
mi utat mutat az eltévedt vándornak
az éj közepette
a sárguló szeptember ezerarcú színébe
pajkosan mint hajdanán
és a beköszöntő zord tél
nem dermeszti majd meg lelkem
mert te ott vagy
és ott leszel vélem
az örök végtelenben
és vezetsz
kéz a kézben
mosolyogva egymásra nézve
egymást becézve

 

Vissza kell jönnöd

vissza kell jönnöd
itt kell lenned
ahhoz hogy
a szerelem és te újra elmehess
vissza kell jönnöd
hogy újból szeres
hogy csengő hangon
öröm kacajjal töltsd be a csendet
a pajkos szerelmet
nem szabad megölnöd
vissza kell jönnöd
amikor még
a virágos rét ott csillog
aranykoszorúként
a tavaszi szellő ölelő karján
vissza kell jönnöd
amikor még
a májusi napsugár bohéman csókolja
a nyíló rózsa illatos szirmát
vissza kell jönnöd
ameddig a novemberi éj hideg lehelete
meg nem öli a nyárnak illatát
mi gúzsba köti a szerelem szilaját
vissza kell jönnöd
hogy újra elmehess
hogy gyászos koporsóba
az újra ébredő reményt
a szerelmet eltemesd

 

Zajongva szerettem

szeretem ami már nincs
szeretem aki már nincs
az elveszett szerelmet
szeretem a régmúlt időket
zajongva szerettem féltettem őket
mindig őt szerettem láthatatlanul
is láttam felém jönni
láttam jönni újszülött fiával
a boldogságtól kivirult orcával
láttam hajának fekete csillogó fényét
az ég derűs kékjét
ha rám tekintett mosolygó szemével
hitet boldogságot adott
szerelmet mint senki más
hol vagy ifjúság
ki életem örömét adtad
hol vagy hisz mind ezt visszakaptad
szeretem a régmúlt időket
zajongva szerettem
mert féltettem őket

Top