Hétköznapok

A mikulás

gyermekeim nézem
önmagamtól csalódottan kérdem
miért csak virgáccsal köszönthetem
a decembernek frissen hulló havát
a Mikulást mit ránk hagytak a dédapák
azon töprengek
miért is lettünk csúszó-mászói
koldusai az aranykornak
asztalunkra miért mint kóbor ebeknek
csak néhanapján csupasz csontokat vetnek
azt is főeledelnek
ma már sokan örülnek
még egy kis melegnek
a jégvirágos lehelet közepette
mit az ablakokra rajzol a decemberi éj
nagy döbbenetemre
ők lennének a kiválasztottak
ők kik szóvivői az ateizmusnak
csak ők az élvezői minden földi jónak
és én lehajtott fővel megalázva némán
földre szegezett tekintettel állok
mikor gyermekeim kérdik
apa mondd mit hoz nékünk
puttonyában a Mikulás
virgácsot-e vagy jó kiadós vacsorát
igen sokáig hallom még
gyermekeim kíváncsiskodó szavát
határozott mozdulattal mutatják
csizmácskáink már az ablakban
úgy gondolnak egy jó kiadós ünnepi falatra
mit ezen est varázsa ajándékul adhatna.

 

A várakozó délután

ott állok és csodák-csodája
a májusnak délutánja
ott állok az aranyló napsugárban
Mezőhegyesen az állomáson
és a csodák csodájára Isten
nem csak az embernek adta
az érzelmek bódító csodáit
mit magam is másként hittem
mit bámuló csodálattal
kíváncsian szemléltem
a bohém szerelemet
a testben oltott végtelen
kivétel nélkül Golgotát szül
az ember ha rádöbben
mint megdermedt kő
a várakozás padján csak ül
és lám a csodák csodája
a szerelemnek fohásza
mert egy macsó verébkoma
túlbuzgó udvarlással
szerelembe esett
a hangosan csicsergő duett
csodálatos egzotikus tánca
ott a szerelem mennyországa
egyenként megszámolva
nem többet csak tizenhármat
hangos csicsergő zajongásba
a vad szerelem hulló tollai
egymás után csak szállnak
a várakozó májusi aranyló
délutánban.

 

A Golgota tetején

a város zaja már kora reggel
az utcákon
a tikkasztó nyár a hömpölygő áradat
a csecsemők benzingőzben nőnek föl
koldusok császárok hírnökök
Istennek bárányai ez mind kell
a nagypróféta előre megjósolta
könnyű volt néki mert ő tudta
az utcák porát nyelem
a bűzös aszfalt illatát mindez
nem szerelem nekem a keresztem
évezredek óta minden korbácsszóra
kőkorszak-kőbalta
az evolúciót megszabta
a Holdon járok
itt a Földön mégis ázok-fázok
a gyomrom korog
a jólét kezem között széjjelcsorog
Istennek háza előttünk bezárva
az utca gyermekei vagyunk
soha semmit nem kapunk
mindig csak adunk hősöket a hazának
parlamentet a honatyáknak
az Isten meg én a Golgota tetején
más tejutakról integetnek nekem
meg az Istenemnek.

 

A hömpölygő áradat

a hasadó hajnala a kora reggelnek
pislákoló szemmel furcsán bámulja
e nyüzsgő világ sokaságát
a semmibe vevő zaj orkánszerűen
csap le a békés világ csípős leheletére
melynek ezüstös könnye ott csordogál
a végtelen ereszén
a nyikorgó sínpárok szerelvényei
zakatolva nagy robajjal futnak be
a délelőttök szőke mosolyába
majd viharosan megindul
a hétköznapok áradata
véle a gondok sokasága
a toronyházak őserdeje szökőkútján
elvétve még egy-egy jókedvű
dalos madár csicsergő násztánca
amott pajkos szárnyú lepkepár
a feltörő vízsugarak üde áradatába
ölelő karján szivárványszínű pókhálója
mi a kéj örömét láthatatlanul öleli
az örömvilág diadalát
nem törődve a város zajának átkos
nyomasztó szavával
egy fura világ boszorkányi tánca ez
feledésbe a rónák dallama
mi egybefolyik a hiú vágyakkal
megdörren az égisten csavargója
integet a meddősség csókja
a még pirkadó hajnalhasadó fénye
az alfavilág veszélybe
gyilkos ködöt okádó kéményeivel
mik ott pöffeszkednek a város balkonján.

 

Az ínséges idők

az ínséges idők sakálfeje ijesztő
áldozatot követelő fenevad
vicsorgó fogaival
a tátongó sötétséget falja
maga után már csak
a csupasz pusztaságot hagyja
felperzselt csatamező
a virágos rét a legelő
maga a temető
csupasz a rög érdes mint reszelő
ellenség lett a párját szerető
az utód nevelő
az ínséges idők sakálfeje ijesztő
halál fia minden még a hangyaboly
az is halálra ítélt csonttemető
mert pallosával könyörtelenül lesújt
az ínséges idők hóhéra.

 

A kaszás

a kaszás hívatlan vendég
ólálkodó szörnyeteg
születésedtől lesbe áll láthatatlansága
az isteneknek fohásza imája mindhiába
fölényes mosolyába töretlen világa
helytartója számlálója a nyájnak
egyenként szedi áldozatát nem válogatós
mint hiéna mohó étvágya falánksága
felzabál mindent bomlasztó világa
a kaszás nem válogatós
szolgák királyok császárok terített asztalán
igazságtalan igazságtétele a halál
kisajátítva magának az örökmécses csillagát
ma téged holnap engem
a kaszás a halál hívatlan vendég
a kétségbe eső félelem a megsemmisülés.

 

A megavult gondolatok

megavult gondolatok
naplopói az időknek
újra meg újra
a megavult gondolatok
mint szürke ciklonok háborúja
magával ragad
merengve kószálsz
kémlelő tekinteted
a messzeségbe vész
lomhán pofán legyint
az őszi szél
csak céltalanul ballagsz sután
semmit nem mondó némaság
semmit nem mondó balgaság
újra meg újra
a megavult gondolatok
szomorú tekintetű rozsdás levelek
megértően szótlanok.

 

Nincs hogyan szántanom

aszfaltbetyárok ravasz tervekkel
együtt a kőrengeteggel
én meg csak szántok
fényes nappal vasparipákat kötnek el
nap mint nap az utcákon
milliók meg milliók tűnnek el
az államkasszából én meg csak szántok
bankot rabolnak
adómentesen mulatoznak
ekevasam kopik
a zsebem egyre csak laposodik
én meg csak szántok
égig szökik a gázolaj ára
hiába a traktorom munkája
bűzlik rajtam minden
gatyám meg az ingem
bűzös a reggel bűzös a nappal
teli csupa demagóg szavakkal
én meg csak szántok az élet megy előre
nem jut már kocsikenőcsre
a traktorom elkopott
az aszfaltbetyár mindent ellopott
gázolajra sem hagyott
a traktorom nagyot sóhajt az is megáll
úgy tekint vissza szegény pára
ökölbeszorított kézzel tüzes nyílként
tombol az átka
a finánc azt is vinné
ha csak egyszerűen úgy zsebre tehetné
a törvény nevébe elkönyvelné
ekevasam elkopott zsebem lassan kifogyott
nincsen már hogyan szántanom
bárhogyan is gondolja a hatalom
az aszfaltbetyárnak én már nem adok.

 

Szellemi csata

az agynak feszültsége
voltokban mért integrált
idegrendszeri feszültség
a milliónyi jó eső érzések egészén
a gondolatok bizsergő dallama
a felszabaduló energia
az érvényesülő akarat
mit a gondolatok hullámai
furcsasággal megszabnak
megkülönböztető tárgyak
ha az álmok valósággá válnak
véres fürdök csatamezők
egész generációk egészén
csatákba hulló szellemek
páncélozott lovagok
fekete gyászoló özvegyi rendek
kínos vágyak-erények
vegyülnek a századokkal
felszabaduló energia
a szellemi csaták mezején
egymást követő megbukott filozófiák
mérlegeld a múló ezredet
demokráciáját csak keresed-keresed
mert az értelem világa meddő
nem szerető
csupán tehetetlen csecsemő.

 

Az alkotó világ

sírnak kinn a lelkek sírnak
az összegyűrt fellegek ereszéből
a kék bolygónak
sziromkönnye csordogál
a csupasz hegyormokon
annak meredek oldalán
meddő kőzetei a végtelent bámulják
magához ölelve
a felbukkanó nap aranysugarát
a kőrengetegnek sárga avarát
bölcselkedően áll ott a szfinxek-szfinxe
a kéklő bérceken a kéklő havasok
magasán csodálva a távoli világot
annak megrendíthetetlen humorát
parancsoló tekintettel bámulja
a föld-fiát a Göncölszekér fénylő
sugarát távolról hallom a Fiastyúk
gondosan hívogató szavát
az élet dübörgő viharában
az újra meg az újrafogamzást
mi a szenvedélynek
kéjes gyönyörében látja meg önmagát
magán hordozva a földvilág béklyóját
Istene áldását
fénylő szemének kéklő tavában
a könnyeknek forrása
az óceánok végtelen táplálója
barlangok labirintusain zúduló áradat
a természetet alkotó világ
a megformált sokaságának ezüstbajsza
e csodavilág cseppkőcsillárai
ott függenek
mint érzékeny ziháló kebelnek vibráló
gyémántja évezredeken át szőtt csodavilág
mi cseppenként csak csordogál
az alkotó világ a rejtelmek boltozatán

 

Az ember

a hím a férfiú az ember
csak tesz-vesz
adja magát ki ács ki kovács
ki jó kardforgató
ha kell szántóvető fogathajtó
hordavezér császár vagy király
ki-ki mivel van megáldva
álmodozó és hiú
olykor-olykor szemtelen fiú
reményekkel él de mindentől fél
a meztelen keblek édes ringásától
az első csóktól a holnaptól
számtalanszor a merész gondolattól
terveket sző ha kell védelmező
de jobbján mindig van egy nő
ki helyette oszt szoroz
világot formáló sorsokat döntő
az ember a férfiú már csak tesz-vesz
mert rájött nem ő a világ ura
csak báb és szörnyen buta
de a sorsformáló mindezt jól tudja
hogy ő a teremtő szemérmetlen szerető.

 

A zsíros kenyér

egy darab zsíros kenyér
mást sem tesz csak uzsonnál
mit te is jó ízűen majszolnál
nagyot harap belé és én csak nézem
szinkronban csak nyelek véle
mintha enyém lenne
mintha én enném
számban összefut a nyál
ádámcsutkám torkomon akad
a fájdalom beléhasít
nyálam csordul ki
minden egyes földre hullott morzsáért
íze is a számban
korgó gyomrom csak korog-korog
a szívem szorongva-szorong
mert az éhségkínzó szenvedés
innen csak a bűnbeesés
nincsen menekvés
egy falat kenyér legalább annyi ha lenne
a szájnak is valamit ne csak a szemnek
mit mások jóízűen esznek.

 

Fekete könnyek

fekete könnyek sír az éj
tombol az őrület a vihar a szél
remeg a lelkem most igazán fél
a tüzet okádó száguldó felleg
most földig ér
mint denevér palástja
lepelként borul a rónaságra
könnyeivel csitítja
a pusztának mohó szomját
elverve az út szürke porát
a száguldó felleg
dühöngő csatangolással
lovagolja a vadvihar rengetegét
toronymagasságra ereszkedik
mint páncélozott középkori lovag
szikrázó pajzsával világítja
az éj sötétjét
záporként hullatja a küzdelem
verítékét
mit most arcomra hullat
friss üde páráját
a kérges föld mohón magába fogadja
mint szerelmetes nő
a szerelem gyümölcsét
az önzetlen szerelem éltető erejét
az örökvalóság mezején az újjászületést.

 

Miért lesz

miért lesz ellensége az édesanya
gyermekének
miért tagadja meg saját vérét
mindenki ellenség mindenki
ki felebarát beteges ösztönök
magadra maradsz
a bizonytalanság árnyékába
torkodnak esik a testvér a jog
minden álszenteskedés a csók a bók
nap mint nap a köszöntés az ima
mindenki veszted akarja
júdásszavakra épített ideológia
sok-sok fondorlattal ármánykodnak
a rendek a századok
civilizációk jönnek-mennek
nem hátrálnak meg inkább ölnek
testvér a testvért anya a gyermekét
az éj a nappalt a nappal az éjt
bűnösnek mondanak
fekete ruhába bújt ördögök
hazug ideológiát szavalnak megvetnek
kiközösítenek így próbálnak betörni
magukra formálni
becsületnek helye itt nincs
bűnhődő társadalom mag a fájdalom
utcán fagynak meg
kőkeményen kopog a koporsószög.

 

A töprengő értelem

mint fekete szurok
forr a szellemnek zagyvasága
az ördögnek katlanába
féktelen és vad
mint a kiömlő tüzes láva
megfékezhetetlen szilajsága
elseper mindent
a dohos szagú gondolatok szabadsága
csillog-villog az egyéniség
de nem a közjavára
mint hulló csillag hanyatlik
a sötét égbolt horizontjára
szürke hamu az értelem
a káoszi csönd zűrzavarába
majd elvész
a tajtékzó habok morajába
mert még tanonc a töprengő értelem.

 

Hangos a kocsma

hangos a kocsma sír a hegedű
vigad a násznép
száll a cigaretta füstje karikákban
mint római kori szekér nehézkesen gördül
meg a kocsmárosné huncut szeme
pikantériával fűszerezve
mint cikázó villám mér egy icce reményt
méri a bort méri a sört
szól a nóta cseng a csárda
a legény a menyecskét karjába zárja
a talp alá valót úgy járja
hogy beléremeg mestergerendája
hangos a piros nedű egyre hangosabb
csókra áll a száj
nagyot dobbant a legény banda állj
és előröl kezdi kis angyalom…………
a vonóba százast húz rajta hát húzd-húzd
sír a hegedű gyantás könnyekkel
mulat a násznép rakja a legény
jön a kocsmárosné porzik a csárda
a legény megforgatja karjába zárja
hangos a huncut szemű
a talp alá valót reggelig szakadatlanul
csak járja-járja sír a hegedű
messziről hallatszik muzsikája.

 

Nem ijesztő

az ősznek meddő lehelete már ott lebeg
ölén a télnek
a nyirkos éjszaka magára ölti
a hullámzó ködnek zúzmarás fátylát
a Hold halvány mosolyának
rézbarna aurája alig látható
a csatározó gondolatok csatái
a bizonytalanság oltárán
csak hányódsz mint hajótörött
a végtelen hullámai között
a süllyedő hajó már nem oltalmaz
a csönd szigonya léket fúr némán
a reménynek ablakán
a tehetetlenség hóhéra lesbe áll
a kétségbeesés ajtajánál
nem ijesztő csupán nyomasztó
a szürkén ködölő magány.

 

Hiába a tízparancsolat

Csodálkozom mindannyian csodálkoznak
itt tényleg mindenki csak csodálkozik
hogy miként virágzik a hazugság a tolvajlás
miért mindennapos vendég
nap mint nap
bőrödön érzed de ellene nem teszel
hiába a tízparancsolat
a sötétben már megint elsuhan egy vonat
amikor hibázik önmagát siratja a balga
a hazugság a tolvajlás az ártatlan varga.

 

A karácsonyi fenyőág

ott áll a szobákban
felöltöztetve új ruhájában
e szent ünnepnek szimbolikus fája
a karácsonynak fenyőága
hitet szeretetet
reménységet sugárzó örömünnep
apáról fiúra
a hovatartozásnak jelképe már több
mint ezer éve
a szent estén gyertyák égnek
az egész keresztény világa
egymásnak boldogságot kíván
szívük melegséget áraszt
jelkép lett a fenyőnek zöldellő ága
a gigantikus erejű összefogásnak
ilyenkor megdermed az ateizmus világa
lehet ez a föld bármely táján
az emberek megbékélnek
mindegy hol emeltette templomát
kiszemelve Európát Amerikát
vagy Ázsiát
falain belül ott találod intelmét
szeretetet sugárzó kérelmét.

Látom

elfáradt parázsló tekintetek
szürkén elszenesedett üszkös hamuvilág
mi most körülöttem csordogál
látok hatalmas fenyegető szörnyeket
amelyek mérföldes polipkarral körülvesznek
alattomosan élősködő férgeket
amelyek észrevétlenül rombolják
a világ szellemét
látom a körülöttem zaklatott világnak
vacogó gondolatát
mik ott lapulnak az éjszaka sötétjében
a szürkevakság újszülötte elrettent
hát hol vagy te annyira áhított értelem
hát hol vagy
hogy józanságra intsd a szörnyeket.

 

A füstölgő lámpás

a füstölgő lámpás sápadt fénye
unottan csak pislákol
az asztalon egy darab kenyér
az is száraz
valaha fehér volt
most inkább zöld mint fekete
siratják az istenek bőkezű áldásukat
fel-felnéznek a piszkos deszkára
a mestergerendára
csak a szikrázó tekintetek
néma vonaglása
a legkisebbik anyja mellét rágja
de honnan a tej
a vacogó fogak sokasága
a néma csönd megtörői
senki meg nem szólal
nem bontsa meg a rendet
boszorkányos szertartással tálalják
a holnapban vetett reményeket.

A kétségbeesett félelem

éjfél lehetett és hátborzongatóan sötét
a ködnek nyirkos lehelete
csontig hatolt
mikor a kétségbeesett félelem
kíméletlenül megzörgeti
az ablak redőnyét
mikor apám első álmából felriadva
rémülettel mormolta
már megint …
mitévő legyek most istenem
anyám mint megsebzett fenevad
kitárva védő szárnyait
farkasszemet nézve a megaláztatással
és felkiált
mit akartok tőlünk ti vérebek
még az álmainkat is elraboljátok
ti barbár gazemberek
felsikoltottam
remegve görcsösen megragadtam
anyámnak hálóingét
majd apám óriás tenyerét
éreztem egészében
hatalmas remegő testét
ahogyan őrli a félelem malma
miközben a semmibe meredve
tekintete kérdi mondjátok
hát mi is az én bűnöm a vétkem
mire a válasz megvető durvasága
csupán csak annyit mond
te büdös kulák.

 

A vasmadár

magasan száguld a kék ég azúrkékjén
a vasmadár magabiztosan
a földet maga után hagyva
és végzi küldetését az óriás
fedélzetén ott setteng a gonosz
műve a pusztítás
nem kímélve a magzatot aggastyánt
kimondja halálos ítéletét
kíméletlenül a konokság
öl és pusztít de mégis volt
egy láthatatlan szellem
mit bátorságnak nevezek
mi a lehetetlent megkísérelte
és az életet visszaadja az életnek
hadat üzenve a pusztító erőnek
pár tizedmásodperc máris megtorpan
a sötét halál alant száll
már alant száll a zuhanó madár
magabiztosan földet ér az óriás
a megtépázott vasmadár
egy újszülöttet egy istent látsz
a parancsnoki asztalnál
haja hófehér úgy lép a földre
ajka szótlan bölcsesség
a némán bámuló csendesség
erőtlen térdre hull remegő ajkával
úgy öleli magához a földet
mintha el sem akarná hagyni többet
megtorpan a sötét halál alant száll már
már alant szál a zuhanó madár
a megtépázott sas madár.

 

A homo sapiens

csendesen csordogál a messzeség
üresen minden saroknál
a meztelenség
a csokorban kötött gondolat
üszkösen ácsorog
a prostituált tehetetlenség
a pokol huzatos tornácán
csontváza zörög
mint mérges kígyó vészjósló
csörgő farka
a vicsorgó halál szorgalmasan kaszál
generációs betegség
nincsen rá mentség
ma megszülettél holnap elmentél
bombák-atombombák
akasztófák
mindenütt egyformán
ácsolják a halált
mindig is szorgalmasan osztogatták
a homo sapiens épít-rombol
kínjában őrülten tombol
mindennel viaskodik
önmagának hazudozik
genetikailag örökölt tulajdonság
pusztít értelmetlenül
barbár módon és nem véletlenül
mit már az évezredek bizonyítottak
civilizációk-birodalmak
már így nem egyszer összeomoltak

 

A júdáshad

csattan a gondolat az önkény
a fondorlat
mindent letarol a féktelen rabló láz
véres keze mindent akar
tegnap még a néphatalom pillérei
ők kik templomokat döntöttek
temetőket gyaláztak
ma már a szentséggé lehajtott fővel
tolongva sorba állnak
báránybőrbe bújt farkasok
mind az úr házában
a bűnbánattól csüggedő fejek
a lesütött szemek a júdássereg

 

A töprengő gondolatok

töprengő gondolatok
történelmi hadakozás
a polcon porosodó emlékiratai
a csatáknak
a süllyesztők porában
a primitív civilizációk csatái
kőbalták faekék
majd virágzó kora a koronáknak
a csatabárdok viharába
a tudománynak
megfékezett szilajsága
elvegyül az inkvizíciós
füstölgő máglyákba
és egy szigorú világi rend
kényszerűen késztetett maradása
majd a rézágyuk
a guruló tankok sokasága
a világnak kétszeres csatája
frontális ütközés
hidrogén-atombombák
hidegháború
kibontakozó nagyságok
géniuszi világ
a harmadik évezred kapuján
végre…
a békevágy mi most összeköti
Európát Amerikát Ázsiát
az egyre öregedő földanyát

 

Adjon kinek nem adott

adjon egy napot
meglátod
megkapod
lépjél hát nagyot
megérkezett a vonatod
a robogó villanymozdony
csoda Kolos
mint az Eiffel torony
csak robogsz-robogsz
mindig sietek
már csak futtába eszem
hamburger az étrenden
mindent kell vennem
kabátomon az étrendem
Coca- Cola az italom
a sarki koldusnak is csak
én adom megvan a jegyem
a villamoson-vonaton
minden nap újságot olvasok
a tévében a napi hírek
hol mindenki mindent mondhat
világi pletykarovat
árvereznek már egy lovat
tízezrek jönnek-mennek
elköltöznek a hegyek
forrón fújja a kását
utcán hagyja a sok árvát
faképnél a párját
adj még egy napot nem többet
csak hatott mit istenünk adott
a hetedik a vasárnap
mit tiszteletből imádhatsz

 

Az emberiség édenkertjében

az isten és az ördög két jó hivatalnok
amit már Babitscsal meg is írattatok
lám eddig még hol az egyikkel
hol a másikkal cimboráltatok
okulni még most sem okultatok
a nagyszínjátékok kellékein
a rozsdától kivirágzott szögesdrótokon
a szörny a kin a bombák a katyusák
melyek védtelen gyermeket
tehetetlen aggastyánt
az emberek millióit gyilkolják
egyaránt a modern technika
a hidrogén az atombomba
napjainkban elterjedőbe vannak
gomba módra bolygónk életét
betápláltátok egy kódban
a komputerekre a véletlenre bízva
minden egyes újszülöttnek
már előre megásva a sírja
közeleg a vég az óra
az istenért hallgassatok a jó szóra
mindnyájan élni akarunk
nem csúszva-mászva nyomorultan
szótlan az istenek sem büntetnek
vagy büntettek ily kegyetlenül
az ember fia akkor miért büntetne
esztelenül térjetek hát észhez
ha néha farkasszemet is néztek
hisz oly szép amikor egymás mellett
kéz a kézben édesanya gyermekével
boldogan jár-kél az emberiség
édenkertjébe nem a poklok fölött

 

Az ínséges idők

az ínséges idők sakálfeje ijesztő
áldozatot követelő fenevad
vicsorgó fogaival
a tátongó sötétséget falja
maga után már csak
a csupasz pusztaságot hagyja
felperzselt csatamező
a virágos rét a legelő
maga a temető
csupasz a rög
érdes mint reszelő
ellenség lett a párját szerető
az utód nevelő
az ínséges idők
sakálfeje ijesztő
halál fia minden
még a hangyaboly
az is halálra ítélt csonttemető
mert pallosával
könyörtelenül lesújt
az ínséges idők hóhéra

 

Az öröm világa

az öröm világa megfogan
csak másodperc műve az egész
ott benn a láthatatlanban
egy új világ
mint vibráló húr úgy vibrál
az univerzum csodáján az élet
hangos bömböléssel töri meg a csendet
otthonosan mozog
majd mohó étvággyal
magába szívja az élet nedűjét
az anyatejet
megragadja a feléje nyújtott kezet
mosolyogva köszönetet mond
gőgicsél
mosolyával beragyogja az életed
az öröm világa vibrál
szeret ha szereted
rúgkapál arcon simít
olykor-olykor nagyokat visít
selymes hullámzó fürtös hajjal
ártatlan mosolyával
mint egy mesebeli királylányt
úgy veszed a kezedbe
örömkönnyekkel a szemedbe

 

Gyász és fájdalom

a vén Hold esténkét rákönyökölve
saját árnyékára
a Földet egyre csak kémleli
nem érti
hogy az emberiség egymásnak
miért is üzen hadat
amit a tegnappal megalkotott
a mával leromboltatott
ma még gyermekek születnek
a holnap már a szánalom
a sok-sok fájdalom
lakói a gyászos temetőknek
milliói az özvegyeknek
a sírhalmokon gyertyafények
pislákolva hullatják viaszkönnyeiket
gyász és fájdalom ezen az évszázadon
erőszak rettegés félelem
az összetörött szívekben
még fohászkodva könnyeznek
mert őseiknek békességet
örök nyugvást
ígértek lám milyen borzalmas is
az mikor pusztulni látod az ezeréves
sírhalmokat és tehetetlen vagy

 

Ha eladod az álmod

szétzúznám köztetek az álnokságot
mert egész világotok képmutatás
bűn és árulás
ha minden csupán hazugság
ha elárulod felebarátod
az álmod
mégis keserűség lesz a te világod
a jog igazságot szolgáltasson
csak igazságot
fegyver ne legyen
áldozatot az igazságtalanság
többé ne szedjen
ne szolgáld a hazugságot
a zsarnokságot
mert bűn és árulás ha eladod az álmod

Halottak napján

halottak napján
a pislákoló gyertyák sápadt fényük
megvilágítják az ősapák emlékeit
a pergő könnyek a szem szögletéből
akaratlanul csordogál áztatva
a temetők sírhalmait a novemberi
alkonyatba mi félénken búslakodó
sugarával gyöngéden de utoljára még
rám tekint majd magamra hagy
az égő gyertyák pislákoló fényébe
az égő gyertyák sápadt arcú világába
hagyva hogy tisztelegjem
az ősatyák emlékének Attila a hun
király majd Árpád
az apák nagyapák dédapák
az ősi csontok itt nyugszanak ezer éve
már letagadni nem lehet
hogy hová tartozol azt tudnod kell
a gyertyák pislákoló fényében
most szaporább a dobbanó szív
büszke világ az mit a hantok sokasága
betakar érzem a felém nyújtott kezeket
büszke tekintetükből sugárzik a
remény mi egyek vagyunk
ajkunk soha nem marad néma
mindig marad ki elmondja
hogy az ősökre a hősökre
a percnek némaságában tisztelettel
megemlékezzünk
halottak napján gyertyák égnek
melyek tisztelgő tiszteletet kérnek

 

Meddő világ

a felkelő Nap gyújtogatja az eget
a tüzes nyilak szikrázó tűzijátéka
izzó lángba borít mindent
csöpög a márvány kövére
megolvad a kő lassan mállik
lehelete páradús füstös köd
az élet fájdalmába nagyokat nyög
por és hamu a kihalt Föld meddő
világa amerre a szem csak ellát
mindenütt egy-egy elfáradt csontváz
kőből van minden
minden mit a lélek imád lábaim előtt
az élet bölcsője holtan hever
a kiapadt folyó meder
belerázkódik a Föld
a halál páncélja makacsul tapad rá
ha nem vigyázol
mindenütt a katasztrófák Hirosimája
az ősznek krizantémvirága

 

Mennyi megaláztatás

mennyi megaláztatás
és mennyi megpróbáltatás
az élet csupa komédia
spártai világa
az istenek trilógiája
a keményen kopogó
szürke világ
a háborgó lelkek
milliói menetelnek
napkelettől napnyugatig
az ezredek te az ember
jól tudod mit jelent
ha szeretek ha nevetek
ha gyűlölök
jelképed régmúlt idők óta az istenek
műved az alkotás
véle együtt a rombolás
egy kételkedő világ közepette
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
csodálatos az emberi lélek
csupa gyöngéd
vibráló feszültség
és mégis mennyi megaláztatás
maga a fennmaradás

 

Merengő kép

merengő kép megemésztő csend
zaj egy darab kő vagy talán kavics
valaha óriás szikla
ennél több kőkolosszus
megemésztő mindenség
szürke csontok szerte széjjel
szútól rágott koponya
hányatott hanyagsággal
ott hever
örök álmát alussza
viaszsárga és üres
kezembe veszem szótlan
sötét szemeivel mit sem lát
érthetetlenül vigyorog
a fehér fogzománc
mellette egész
rakáscsont csonthalom
rettenetes rendetlensége ijesztő
szelíd csontok hallgatag maradvány
szótlanul hallgatag
a fehér csontok a szürke csontok
valamit csak mondanak.
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
az elhervadt virágok
a száraz levelek
a zöld fűben csendesen hevernek

Mert álma lidérces

az élet árnyéka megtréfált szándéka
a bomlasztó magány
kényszerűen alászáll
sötétebb a borzalmaknál
már-már azt sem tudom
hogy miként virrad a holnapom
az öröké valóság is kevés lenne
hogy a bántalom elszenderüljön
a képzelet tele van
fekélyes sebekkel amelyek
nyomtalanul úgysem tűnnek el
undorító sebhelyek
emlékezetig visszaemlékeznek
letörölve az évszázadok mosolyát
kopog mint jövevény
a magasból a mennykő
a vas szegecsek vészjóslóan
kopognak menetelnek
az ólomnehéz bakancsok morzézzák
a borzalmat jósló parancsot
az anya még álmába is zokog
álma lidérces
színtelen haja deresedő
de akarata vezérli
őt a hajthatatlant a büszke nőt

 

Ne háborúzzatok

ne háborúzzatok
mert az egek asszonya
a mosolygó tavasz
gyászos savas könnyeit hullatja
a rózsaszirmok halálsóhaja
ott fenn zokog
a könnyező búzatáblák
lehajtott fővel búcsúznak
a nyár aranyszínétől
élettelenül hullnak alá
a grafitbombák gyilkos leheletébe
mi megsemmisíti
az aranyszínébe tündöklő
hercegnői pártát a szüzesség oltárán
a nyárnak tűző napsugarában
az aranykalászok meddő világa
sír-zokog
ne háborúzzatok mert gyilkos
fegyvereitek
az önkény a gőg világa
elpusztít mindent
az értelmet az érzelmet
ne háborúzzatok ne gyilkoljatok
erre kér a földanya haldokló szava

 

Századok óta

századok óta ott áll
ottan álldogál földbe gyökerezve
a régi ház
testéből nőtt ki az ősi otthon
az éjszaka csöndje lassan botorkál
a tisztafényű hajnal
ablakán kopog
a felcsillanó aranyló napsugár
a reménynek hajnalán
unokák dédunokák emlékek
példaképek lesznek a nagyapák
a történelmet megszentesítő ősapák
jó hallani mikor a kesergő hang
hangos kacaja üli diadalát
a megaláztatásnak tömlöce
kártyavárként omlik
-.-.-.-.-.-.-.-.-.–.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.–.-.-
de még mindig ott áll a régi ház
nem koldulva a kegyelmet
csendesen tűrve a századok viharát

Sámáni tánc

sámáni tánc ritmikus filozófia
a sámáni dobok dübörgő tánca
csengő rezonancia rituális ima
a kifeszítet kutyabőr
zajos tam-tamja
dübörgő ritmika misztikumi csoda
a sámán transzba esik
mindkét kézzel a magasba emelkedik
az ősökkel az univerzummal
egyre csak pörlekedik
hangokat hall ritmikusan szaval
az ősi ima alapritmikája az istenekhez
annak végtelen világa
melyet nem érhetsz el és ott állsz
a démoni világ
láthatatlan birodalma előtt
a sátán a lélek megrontója
az ördögi trón
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.–.-.–.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
ameddig pislákol az élet
a remény az nem téved

 

Szeretem a karácsonyi éjt

így a boldogságot meglopva
karácsony estjén
messze-messze mindentől
belevetem magam
a puszta nagy csöndjében
mi hatalmas láthatatlan karjával
átölel gyolcsfehér varázsszőnyege
a végtelen pusztaságnak
egész meztelenségében lábaim előtt
csodálkozó tekintetem
a fagyos éj ködfátylán ott lebeg
mi most körülvesz szeretem
szeretem a végtelen messzeség
mosolyát szeretem a ködnek
permetcsókját leheletét mi orcán
legyint a mészfehér zúzmarát
mert menyasszonynak öltözteti
a bokrot a lombot a fát
jéghideg csókjával akaratlanul is
csókolja a szád
szeretem a karácsonyi éj varázsát
szeretem a csöndet az éjszakát
szeretem a szerelmet
mindent ami hozzáfűz mert felvidít
mint kandallóban lobogó tűz
a dermesztő éjszakában
ilyenkor mindenütt felcsendül
az istenek fohásza az istenek imája
a szívek szimfóniája a szerelmetes
szerelemnek lágy ölelő karjában
mosolyog a karácsony hópelyhes
éjszakája a szeretet bazilikája

 

Szól a harang

szól a harang bimm-bamm
a sötét csöndben konduló szava
kísérője a kisharang
alszik a sár
a szürke felleg lustán vár
pergő könnye harmatcseppé váll
fázik a mező a temető
a szellem csak az ki járó-kelő
fehér lepelben menetelő
félelmet már nem kelt
sem a szellem sem a temető
a néma csönd az mi ijesztő
a szürkeállomány ott hever
eltiporva a kényszer lába alatt
bimm-bamm megszólal a nagy harang
kísérője a kis harang
belékondul az éjszakába
az éjszaka vad csöndjébe
bimm-bamm érthetően megszólal
a sötét némaság konduló szavalata

 

A szürke homokóra

az évek egymás után csak peregnek
a szürke homokóra
számlálja a fogyó perceket
a ködös nappalok
hanyagul az utcákon hevernek
fájdalom a lelkekben
így telnek a múló évek felettem
mert hóhéra a cinizmusnak nem kímél
a megsemmisülésnek viccsora
testembe nem de lelkembe mar
a hóhér jól végzi munkáját
mindent csak magának akar
egymással farkasszemet nézünk
és csodálattal bámulja
hogy túléltem kegyetlen mosolyát
büszkesége hirtelen ajkára fagyott
szuvas foga vérengző ajka szögletében
sárga viaszként kopottan ásít
az évek multával mosolyog
a türelem világa
érdes kezével megragadja a jövőt
bízik a csillagok mosolyába
bízik a fel kellő nap
reményt sugalló viharába

 

Talán megszületik

talán megszületik a reménység
mit oly kegyetlen mohósággal elrabolt
a véget nem érő erőszak a korbács
a kivégzőosztagok
vakon végzett parancsai
az ólomgolyók záporába
a szöges bakancsok dübörgő zajába
ott hevertünk
kiszolgáltatva megfélemlítve
a szadizmus lábai előtt
a fekete csizmák
a piros csízmák vérengző mohóságába
mik szemrebbenés nélkül
osztogatták a halált
mint babérokat
egymás között az elvtársak
minden egyes vérbefagyott szempár
igazságtételért kiált az elveszett múlt
évek telnek, jönnek-mennek
az unokák már-már felcseperednek
de még mindig körülöttünk a vicsorgó
ebek hada
még mindig a tátongó sebek jajkiáltása
félő hogy a féltve őrzött reménység
ő maga lenne az ellenség

 

Vannak nézetek

vannak nézetek vannak végzetek
vannak érdekek
mik megosszák az emberiséget
lám milyenek is a kisistenek
kik egymás ellen fordítják
az élete
de vajon évezredek óta miért ennyi
vérontás
mondjátok hát kiért
mert az igaz isten szörnyülködve
szemléli
ezt a sok megaláztatást
kinek jó ez
ma még virágzó rétek mezők
holnap gyászoló gyötrelem
ma még milliók születnek
de miért gyászos temetőkbe nőnek fel
miért a korbács a gyilkos fegyver
mindegy hogy hogyan is nevezed azt
fasizmusnak vagy vörös terrornak
ember ez mind te vagy
mondd miért ölsz gyilkolsz
ki jogosított erre fel téged
nézd a múltad hogy mit tettél
nézd a jelent hogy mit teszel a jövődért
néz már önmagaddal szemben
miért akarsz folyton önmagad
hóhéra lenni

 

A vén föld

köntösét a vén föld cserélgeti
évszakonként mindig másba öltözik
a századok az ezredek
hogy mi is történik nem igazán érti
döbbenettel csak bámulva nézi
hogy a magasabbrendűség szelleme
önnön pusztítását miként végzi
hajlékok omlanak össze
álmok vágyak eszmék
a hulló bombák porába
egy örült világ a megsemmisülés
viharába a lángszórók
a golyók záporába csúszva-mászva
a barbárság a kivagyok én
üszkös világa
halálra ítéli a virágos réteket
az aggastyánt
az csecsemőt a bájt a szépséget
mondjátok miért kell áldozatot hozni
az oltárok előtt
véres kínpadra vonszolni
mert más eszmei világa fohásza imája
és himnuszát a maga nyelvén szavalja
miért ez a sok vérszomjas bosszú
mikor születéstől-halálig
szeretetben lehetne élni nem rettegve félni