Magam, s mások

Erdélyben születtem

megismétlődő századok
egymásután csak váltakoztatok
a magyarsággal nem számoltatok
mert igen magára hagytátok
voltak közöttünk nagyok
tudósok és jóhiszemű papok
Erdélyben születtem
ott láttam meg a napot
egész életem csak keresés
egy egész nép kiáltása
könyörgő imája Istene felé
segedelemért kiált igazságát keresi
ott van megint egymagába
a fondorlatok csapdájába
mert törvénytelen törvényt ülnek
fölöttünk a múló századok
kénynek-kedvnek kiszolgáltatva
koholt hamis vádakkal
mosolyra már rég nem fintorodott a szám
keserű az igazság mikor tiltott a szóbeszéd
mikor tiltott a szabadság
mikor tiltott a magyarság
Istenem mivé tetted népedet
hogy így engedelmesen követék intelmeidet.

 

A villamoson

megyek a villamossal
kémlelő tekintetem
a pergő fák lombozatán
mintha csak aláfestették volna
a bársonyzöld hullámzó pázsitot
a szétfröcskölt táncoló vízsugarak
szitáló párája ködként átszűrődik
a reggelnek táncoló aranysugarába
melyek ott csillognak a délelőttök
játékos mosolyába
megyek a villamossal
a hársak ránk boruló árnyékába
vélem együtt a sok szép szőke világ
az orgonák a gyöngyvirágok
az orchideák illatában
a vállakra hulló hajtincsek
igazán eredeti valódi kincsek
a feszes női idomok hanyagsága
a következő állomásig
mert utána leszállnak
és máris hallani
a tűsarkok hódító kopogását
mi sietős kacérsággal suhan át
a város zaján.

 

Kereslek

mondd hát
mit adtál te nékem
hogy fejemre olvasod így a vétkem
miért vigyorogsz oly cinikusan
mikor minden lélek palackba zárva
mondd hát
mit érzel amikor a csillagokra nézel
miért nem felelsz mi a válaszod
bűneid miért nem vállalod
csalódottan nézek
undorító minden ami vád
az kíméletlen koholmány
a természet násztáncát járja
a folyónak csillogó ezüst árja
az erdő sűrűjében egy szarvasbika
mellette a királyi korona
hiába érette már minden ima
gyászlevele holló csőrébe
az őztehenek keserűségére
ott gubbaszt a csönd magánya
nagyot suhint a denevér szárnya
arcon csap a temetők bűzös csapdája
a pokol előszobája
rulett kártya meg a táncos lábú Kátya
az ördögi hímcsorda a pokoli horda
mohó szomját jéghideg pezsgőbe fojtja
mit az Isten nem helyesel
itt a földi a paradicsom csak a földön
eszem-iszom itt a dínomdánom
bűneim csak itten szánom-bánom
ha nem is szeret a felebarátom
a sírhalmokon
mégis csokorba kötött virágok.

 

Amikor megtagadnak

nem csábítanak a rendek
azt akartam önmagam legyek
nincs vészhelyzet
csak haldokló holdfény
mint ősszel a nem sikeredett búzavetés
a múltból belém vésődő kínszenvedés
hűtlen és tékozló kit nem okít a sérelem
Európa bukott diákja
a céltalanság zsákutcájában
mondd ki hisz még a mában
a tegnapi csodákban
mikor minden hamis a virágzó értelem
a magas lovon ülő érzelem
a fehére meszelt falak a nádfödél
mindez fekete gyászban
mint a virágzó Tisza
hangosan rikolt a mában
mert fájóbb a fájdalom
amikor a tieid megtagadnak
és fejed nem hajthatod le hajlékodban
a történelem ne legyen szánalom
mert a csontot maró télnek szelleme
a folyók jegét belengi
mondd hát hol vannak apáink anyáink
féltve őrzött álmai
az annyira óhajtott vágyak
a létünk
ősi büszkeségünk
aranybetűkben foglaltatott kilétünk.

 

Ki gondolta volna

ki gondolta volna
hogy majd egyszer árvább leszek
mint bús gerlemadár ki párját vesztette
árvább mint ősszel a hulló sárguló levél
mi ott zokog a topogó lábak alatt
a kíméletlenség asztalán árvább
mint árokparti tüskéiben mélázó
galagonya minek meztelen csupaszsága
ott gubbaszt a deresedő fogcsikorgató
éjszakába bíbor csókjával ajkamon
mondd hová lett hiú büszkesége
varázslatos zöldellő pázsitjával
mintha már nem is ő lenne a hancúrozó
halvány szőke aranysugarakba
hol van mivé lett a nyárnak édes mosolya
minek hatalmas árnyékcsókja
oly féltékenyen oltalmazott mint a végvárak
magasba emelkedő bevehetetlen bástyái
mondd hát hol van
csillogó szemének kacér hunyora
tekintete megtört
a szív az izzó nyárban is fázik
a szürke gondolat ázik-fázik dacolva
a múló időnek jéghideg csókjával.

 

Miért is vagyok én

délután volt
lassan lengedező szellő
csintalan ujjongások között
a teremtő
nyomasztó magány mi körülvett
senki nem figyelt rám
még akkor sem
amikor kinyitottam a szám
széltől borzolt hajjal mezítláb
úgy rúgtam az út porát
s láttam magam előtt Szodomát
furcsálltam
a körülöttem lévők modorát
nem értettem
az ellenséges tekintetek ostorát
a számtalan modortalan megjegyzést
még azt sem
miért is vagyok én kiskulák
mikor mezítláb rúgtam reggeltől estig
az útnak forró porát.

 

Ott állok

ott állok és nézem
a hullámzó tó tükrét
arcunk nem örök
mindig változó
mind a fodros tó
csak állunk
a képzelet színpadán
arcunk mégsem örök
olyan mint kérges tenyér
a lassan hulló száraz levél
mi aláhull
és ott lebeg a tó tetején.

 

Béla barátomnak

kedves Béla barátom e pár sort
nem szánalomból írtam
hisz csupán emléked
hangoskodó sokat mondó beszéded
mit még ma is hallok intelem
baráti szeretet tisztelet
mit még akkor nemigen értettem
sokszor csak félvállról vettem
de ma már értelem érzelem
hogy már nem vagy hiányzol
kedves Béla barátom
hallom a cinkéid sirató jajszavát
nincs már ki szórja nékik az élet
olajos magvát
nem halják többé gondoskodó szavad
a madáretetők oltalma alatt
kedves Béla barátom most rajtad a sor
hogy rendelj egy gyomorkeserűt
mert ha megyek
magammal viszem a bográcsom
az ínyencmesterségem minden csínját-bínját
a muskotályt a kadarkát az egri leánykát
úgy csapunk egy nagy dínomdánomot
a csillagok a nagy vadászmezők birodalmán
koccintva az ismeretlennel a végtelennel
a más tejutakról integető tündérekkel.

 

Csak töprengek

eseménytelen a világ körülöttem
kisded vagyok avagy voltam
de már felcseperedtem
eseménytelen még minden körülöttem
de lassan már-már felnőtt lettem
eddig még nap mint nap egy betevő falatért
csak azért küszködtem
a világot ólomfalakkal zárták el előlem
eddig én a saját világom sem ismerhettem
mert itt születtem a bolsevizmus
a vörös terror szigetén
hol semmi másra sem figyelhettem
csak egy falat kenyérre mit megehettem
szeretni igazán még azt sem tehettem
ily nyomorultan kinek is kellettem
lassan már-már az idő is eljár fölöttem
de jóízűt nevetni még sosem nevettem
magamtól már számtalanszor kérdeztem
miért is hagyott így magamra az Istenem
csak töprengek-töprengek
mert nem egyszer körülvett a sötétség a félelem
számomra csak ennyi lenne a világi örökség
kalitkába zárt istenség.

 

Sem Isten sem Allah

számtalanszor megkértem
a Jóistent hogy ne legyen
irántunk ily nagy haraggal
jobb lenne
ha bőséggel álldana
jobb lenne
ha az öröm világa lenne birodalma
mert igen hamar betelítődik így
a keserűség pohara
melynek áldatlan áldása bővebb
mint az öröm foganata
tövises koronája homlokadón
mit babérként holtodiglan hordasz
nekem Isten neki Allah
nekem a feszület a kereszt
neki a sápadt Hold fénylő karimája
eszmei világa
a páradús reggeli ködben
felcsillan egy utolsó reménysugár
az élni akarás vágya
térdre hullva
messzire hallatszik fohásza
Istenéhez könyörgő imája
áldást kér az életért úgy vezekel
itt már nincs varázserejük az Isteneknek
sem a törékeny nőknek
ők is csak bosszút szülnek
sem Allah sem Isten meg nem békíti őket
mert nem feledik
a kardra húzott csecsemőket
ezért már nem egyszer leakasztották
a falakról a rozsdás kaszát
hogy megvédjék a vajúdó anyát
szentté avatott templomát
a csatázó eszmék vakon hitt világa
a megcsonkított kezek az amputált lábak
a földön tehetetlenül csúsznak-másznak
a nagyvilág csataterein.

 

Ne vedd el

ne vedd el a jóbarátot
a szeretetet az akaratot
mondd hát mit tegyek
már több világ is
meghalt bennem
mindegyiket csak temettem
de eddig még
egyiknek sem kellettem.

 

Csak egészében

vívódom nap mint nap csak vívódom
önmagammal a világgal magával
a halállal kényes fintorával
még csak mustrálgat
gúnyos mosolyától irtózom még kivár
tudja hogy koporsóm készítik már
hogy még meddig viszem a keresztem
magam sem tudom
ha tudnám hogy meddig miért vagy kiért
imádkoznám
ha értelmét látom
világi bűneim szánom-bánom
ahogyan mások de addig mit tegyek
mert ő adja a kegyelmet ő az Isten
egy egész más világban
a láthatatlan imába
itt a földön miért nem könyörületes
a kézen fogható dolgoktól miért menekül
miért csak egy elvont világban Úr az Úr
itt tegyen igazságot az Úr itt legyen velünk
és ne ellenünk tűz víz golyózápor
miért ez a sok átok e világból mi is az enyém
csak a nyomorúságom
ha netalán földi bűneim vállalom
jön a szánalom
de kinek bűn a bűn irgalom az irgalom
ha nincs feloldozás
a problémákra megoldás
a századok az Istenek nevében gyilkoltak
és gyilkolnak
én az én Istenemre esküszöm ő az ő Istenére
de kié az igaz Isten
a szertett a filozófiám ez az én imám
és mégis alulmaradok
gyűlöletet vért nem akarok
mire legyek büszke arra hogy felebarátom
a halál fiával küzdeni látom
az úr legyen vélem az én uram
mert tudatosan vállaltam az utam
itt Európába a nemzetek dzsungelébe
csak egészében e föld az én hazán
csak egészében az otthonom.

 

Hozzád szólok

parányi porszem az vagyok
parányi porszem a végtelen végben
a más tejutakon
hozzád szólok uralom
hozzád szólok világegyetemes birodalom
miért e jelenség hogy mindig fejet hajt
az értelem világa felülkerekedik
a megalkuvásnak a megaláztatásnak szolgája
parányi porszem a sivatagok sivatagjába
csupán az vagyok oázis a jelenben
mert nem dicsőitek mert a jövőbe nézek
hozzád szólok tévesen értelmezett fogalom
többé ne szüljön keserűséget a fájdalom
sajnálatot a szánalom
elmétekben az értelem csillaga ragyogjon
ellenséget ember emberből többé ne faragjon
hozzád szólok birodalom világegyetemes uralom
hozzád szólok hatalom.

Csirekk Anna

kopjafádhoz zarándokolva
az örökégő gyertyák emlékezetig
emlékezni fognak rád
Csirekk Anna gyermeke a tavasznak
téged zsenge bimbóként szakasztottak le
sárba taposva büszkeséged tizenhat évesen
a barbár zsarnokság áldozatul ragadt
ártatlan ifjúságod nem kímélve megalázva azt
egy egész nemzet sirat Anna Csirekk Anna
mert leánytestvérünk vagy sorsod a mi
sorsunk is emlékezetünkben mindörökké
megmaradsz jól tudjuk
menekültél a zsarnokság karmaiból
de vasmarokkal megragadott életedre tört
elragadva azt
mert nem fogadtad el törvénytelen törvényeit
hóhéraid vérengző farkasként marcangoltak szét
tizenhat évesen Anna Csirekk Anna
emlékezni fogunk rád kopjafádnál
az örök égő gyertyák pislákoló fényébe.

 

Elnézést a csöndért

elnézést a csöndért
elnézést a hallgatásért
eddig nem szóltam
mert nem volt minek
mert nem volt kinek
felfoghatatlan volt
mostanáig számomra
a körülöttem lévő világ
mivel lényegét megsejtettem
mostantól azért hallgatok
elnézést a csöndért a hallgatásért
elnézést ezért a sok balgaságért.

 

Váratlanul jött

váratlanul jött egészen váratlanul
életem ócska ifjúságát mosolyra csalta
a reményt vesztett ifjúságom
egyszerre csak
a virágok birodalmának mosolyában
a felém nyújtott kezet megragadtam
nem törődve hogy
a sötétség mély árkába zuhanhatok
miközben a sorsnak meredek szikláin
egyre csak feljebb-feljebb kúsztam
mint a tündérmesékben
a könnyeim láthatatlan kristályát
egymásra raktam
a tündérvilág kék tavának életvizét ittam
váratlanul jött egészen váratlanul
minek mámorát magamba szívtam
mi még ma is karjába ringat
egy soha szét nem foszló álomvilág
érintetlen gyolcsán.

 

Síromig

nagy a bánat a szívemben
fekete folt a hitemben
sajog a szív üvölt a keserűség
csalfa asszonyi lény
csak ösztöneinek él
fekete könnyeket hullat a bánat
mindegy mit is hoz a holnap
hideg tűzhely a szívem
szél hátán száguldó szürke hamu
üvölt a keserűség
életem utolsó percéig
ami árnyéként elkísér síromig.

 

Az utókornak

az utókornak azt hagyhatok
amit ti hétköznapok rám hagytatok
romboló világ mi ránk kényszeríti
szurkos akaratát
sziromkönnyekkel sírnak
a virágzó fák
mert kíméletlenül belémar az acéllap
a szőlős hulló könnyekkel zokog
a kertes házak kellős közepén a nyárnak
dideregve fáznak a buldózerek megsemmisítő
dübörgő zajában
a halálra ítélt falvak
a fehére meszelt házak a temetők
a hóhérok diadal mosolyában
a tanyavilág
sír zokog a koncepciós világba
a pusztának gyöngykoszorúja
fekete gyászba miközben
a barbarizmus katyusája diadalát kiáltja
az utókornak csak azt hagyhatok
amit ti hétköznapok ránk hagytatok.

 

A fekete gyémánt

nem igazán ismertem apámat
viselkedését mindig is furcsálltam
csöndben visszavonultan élt
a magány a félelem volt útitársa
rendezetlen életébe
a gondolatok háborúja dúlt-fúlt
csak az lázongott semmittevésében
bezárt palack volt egész élete
a két lábon táncoló gondolatok világa
mit csendben magával vitt
mert igazán semmiben sem hitt
a csalódások szövevénye
gúzsba kötötte akaratát
nem ismertem csak felnéztem rája
és tiszteltem
a csiszolatlan fekete gyémántot
mi porba hullott
a végtelen ismeretlenbe.

 

A hitem megmaradt

a nyomor könyörtelen világát
én jól ismerem
mert az üldöztetés aranykora
lényemet mindentől megfosztotta
amerre csak néztem ellenséges
tekintetek küzdelem
az alkotmányos jogomért
a mindennapi betevő falatért
mint csúszó-mászót úgy tapostak
elvenni mégsem tudták a hitem
az árulás nem lett a kenyerem
ahogy igen sokan mások tették
egy kiadós koncé’
a megfélemlített lelkek ott
gyülekeztek
a reménytelenség horizontján
a kétségbeesés mély szakadék
börtönébe
nem egyszer csalódtam
mikor az igazamért szóltam
mikor a gúnynak iróniája
hangosan kacagott
de elvenni mégsem tudták a hitem
mert másként hittem
mert mindég is másként vert a szívem

 

A nagymama

mindig együtt voltam véle
hívó szava volt parancsolata
akaratom az akarata
mosolyogva szenderedet az éj
nem volt mitől félj
mellettem volt a nagymama
hozzám álmában is szólt
csendesen mosolygott
az éj tündéreivel
szikrázott a szentjánosbogár
a tavaszi éj sötétjében
a tücsökszerenád egybeolvad
a tavi békák baritonjával
a táncos szárnyú lepkék kacajával
a csillagok beragyogják az eget
a sápadt arcú Hold bizakodó
mosolyával
a nagy eperfa lombja között
csendesen néz ablakomra
álmom őrzi mama helyett a nagymama
a csillagos éj sápadt féltékenységgel
lebegteti felém hűvös leheletét
őrzi álmaim mert csak ő érti vágyaim
a nagymama

 

A világ nem rózsaszín

alig voltam még húsz éves
talán még tizennyolc sem
mikor a világot másként szemléltem
a világ mi körülvesz nem rózsaszín
sok benne a kin a szenvedés
az érzelem kérges tenyérré vált
sem önérzet sem bűntudat sem
büszkeség
érzéketlen robot lett az emberi lény
a klónozott igazság
mindentől csak félek-félek
a hovatartozás a fennmaradás
csatározó értelmetlen félelem
a birtoklás hóhéra keresztre feszít
mindent magának akar
a föld összes kincsét
nem voltam még tizenhat sem
csak serdülő kamasz
mindenütt csak a fondorlat
a ravasz gondolat
a világ nem rózsaszín
minden ezüstjével – aranyával csupa kín

 

Alig ötévesen

a vén diófa hűvöse
ott ücsörög lombos csókjával
a márvány garádics jéghidegén
és csodálja a kacajjal betöltőt
napsugaras délelőtt kicsinyeit
a lánc-lánc eszterlánc
szavaló ritmusát mit
barna szemével szomorúan bámul
a gondok sűrűje
a koravén gondolat
még most is érzem hűvösét
miként lágy leheletével
arcon legyint
de a vén gondolat magányosan
cipeli kisszékét
még a látszólagos hangos kacaj
látványosan szaval

 

Álmaim vésznek el

becsülettel akartam élni
becsülettel tenni-venni
istenem előtt nem fondorlattal
lesütött fővel imamormoló lenni
álmaim vésznek el mert már megint
fölülkerekedik egy hollóhad
a fekete sereg
a csaló az ki törvényt szab ő ki isten
házában a szentség előtt
térdet-fejet hajt ő ki még mindig
bársonyszéket akar az istennel
egyezkedik az ördöggel meg cimborál
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
becsülettel akartam élni
becsülettel tenni-venni
isten előtt nem fondorlattal
lesütött fővel imamormoló lenni

 

Az ingovány

a májusnak utolsó havába
elindulok az idők nyomába
a bizonytalanság tajtékzó hullámai
alattomosan nyaldossák a végtelen
tükrét
amerre a szem csak ellát
mindenütt csupa moszat hínár
undorító mocsár
ha nem vigyázol
kíméletlen világa magával ránt
kapaszkodnál de hiába
a lágy puha mocsárba
mind jobban elmerülsz
már-már kétségbe esel hited vész el
reményed nincs hogyan is tovább
már a tücsök az is
lehangolt húrként muzsikál
a mocsár közepén csak ő a kitartó
összevont szemöldöke szigorú
de nem szomorú
arca sokat mondó
határozottan gázol a mocsárba
léptei nyomába megdermed az
ingovány
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
elnémulva a kegyetlen harcok
megnyugodnak az elfáradt arcok

 

Az izzó parázs

mosolyog a lobogó tűz kéken csillogó
parazsa mint a kovácsülőn táncoló
vasnak éneklő izzó bíbora
lassan megered a ködölő ónos eső
rózsájából a szitáló
jégvirágok kristálya
mi egyaránt beborít mindent
a mezőket a réteket az egész vidéket
tükörsimára varázsolva így a ködölő
verítéket a bozót mély sűrűjén
egy mélázó nyulacska borzos bundája
ázik-fázik csak a róka ugatása
veri fel a kínos néma csöndet
de hosszú orrát bundájába rejtve
korgó gyomorral álomba szenderül
most már csak én kószálok egyedül
csak nekem muzsikál most a szél
csak nekem hegedül
fázós gondolataim a szél szárnyán
csak az éjszaka csöndje meg én
csatangolunk az éjszakában
nyirkos lehelete mint kiéhezet vámpír
csontomhoz tapad egyre csak követ
mint áldozatát a véreb
jó lenne már megpihennem
egy pislákoló kandalló mellet
elszenderülni mint csecsemő
meztelenségében
a szerelem csipke szőtte fehér gyolcsán
a sápadtfényű kígyónyelvű
lángok előtt
melyek sámántáncaikat járják
a kandallónak tornácán

 

Az idő vasfoga

csalódottan nézem
a magam mögött maradt ifjúságom
mint istenre úgy néztem fel rája
mégis cserben hagyott
összekulcsolom kezem
ajkam akaratlanul belekezd a fohászba
igazán még én sem értem
önmagától is mind csak kérdem
lehetséges ablakomon ott kopogtat
a télnek hűvös lehelete
mi könyörtelenül térdre kényszerít
mint fenevadat az éhhalál
erőtlenül hullok a vágyakozás ölébe
fejet hajtva a tehetetlenség
pallosa ellőtt
a gyönyört a bájt a mámort
magamba már csak lopva szívom
mert cserben hagyott
a reménytől sugárzó ifjúság
mely keblemben táltós
ménként táncolt
az örökvalóság dzsungelében
keblem görcsös vágyakozással
telik meg
összerezzenek amikor felnézek
és szembe állok egy megtört deresedő
aggastyánnal önmagamnak fegyelmet
parancsolok nézem ahogyan leterít
és megsemmisít az időnek vasfoga

 

Csak úgy

mellettem az öröm vagy az üröm
csak úgy nem száguldhat el
hogy belém ne ütközne
ajkamról a mosolyt csak úgy
senki vagy semmi nem lophatja le
ha a hétköznapok zord vihara
mosolyom ajkamra próbálná
dermeszteni megküzdök véle
kitérve a vasfogak
egyre mohóbb étvágya elől
megvetve gúnyos mosolyát
faragatlan humorát

 

Elhagyott az istenem

elhagyott az istenem
de a tisztességet szeretem
lám magamra hagyott
mint máskor számtalanszor
nem is tudom már hányadszor
de elhagyott
az ördögnek egy fél garasért eladott
tizenegynéhány évesen fiatalon
átéltem már oly időszakot
látni-láttam de játszottam a vakot
nem egyszer a gyomrom korgott
úgy december lehetett és fagyott
a cipőm talpa cserbe hagyott
nem volt sem apám sem anyám
hol lefeküdjem egy kis szobám
enyém voltak a csillagos éjszakák
télen-nyáron egyaránt
számtalanszor voltam én már
ilyen helyzetben elfeledve
nem szeretve
az ördöggel mégsem cimborálok
mert a tisztességet szettem
ha el is hagyott az istenem

 

Elnézést

elnézést kérek
de mi is a vétkem
mikor asszonyaitokat
elfogta a vágyakozás
oltalmaznom kellett őket
a lázongó vad vágyakozást
mi buján körülvett
ne vegyétek rossznéven
ne haragudjatok rám
ha olykor-olykor
oda is nyújtottam forrón a szám
amikor a csatabárdot
kiásott szerelem
a szenvedély
ott csatározott
a meztelen testeken
a csillogó fekete hajak
a kéken csillogó szemek
a kéj mámorába
mint sárló kancák
egyre csak vágtattak
a szilajmének táborába
igen sokáig majd elkísér emlékük
az eltöltött délelőttök délutánok vélük

 

Én nem vagyok Sándor

én nem vagyok Sándor
nem is akarok az lenni
semmi baj
ha tőlem nem akartok venni
én mondom a magamét
mert élek-halok a szavakért
nem koldulni jöttem
a szavakat igen gondosan szőttem
és nekem ez így jó
hiába körülöttem a sok cécó
jó ha tudjátok nem a tiétek a végszó
minek a tízparancsolat
ha nem kőtáblába vésitek
így az eszmének
a szólásszabadságnak
a szókimondásnak böllérjei vagytok
ti kik csak adjátok a nagyot

 

Fázik a lelkem

összetörött minden
egész világom a lelkem
ironikusan mosolyog
a bosszúság kínpadja
halántékom deresedik
mint ősszel a határ
fázik a lelkem nyugalomra vágyom
lejárt már az én időm készülődik
a temetőm
elfáradtan visszavonulok
hol senki nem lát
hol senki nem bánt
a hideg hantok kudarcaim
majd eltakarják
felettem a dalos madarak
kik vélem majd mindent tudatnak
ha más nem a rám nevető kikelet
mely látni fogja igaz lelkemet

Fekete hang

a számító fondorlat
fekete hangként töri meg a csendet
minden arra vall
hogy már nem szeretsz
csak zsarnokoskodsz felettem
eladtál száz forintért
meg még mit tudom én
hogy mennyiért
szeretni már nem szeretsz lelkem néma
mégis sír
a kudarc nem könnyű
mi most engem ért
a könnyező fájdalom mint
alant szálló őszi felleg
nem értem adni adtam
kapni vajon miért nem kaphattam
gyöngéd igaz szerelmet
a sok ígéretből
nem lett semmi
lehet hogy jobb lenne
némán tovamenni
de hová merre
vándorbottal a kezembe
-.-.-.-.-.-..-.-.-.-.-.-.-.–.-..-..-.-.-.-.-.-.–.-.-.-.
mond mit ér az életed
mikor már nem szeretnek
és lelked magányos

 

Félek

galoppfutása a múló időnek
a hátam mögötti ikszek sokasága
sorba állnak ki-ki türelemmel
ki-ki nosztalgiával velem ballag
makacsul kitartóan követnek
mint ordas ki áldozatát
biztos halálba kergeti
a lemenő nap vörös palástja
leple alatt mi összemosódik
a pusztának hófehér csókjával
magam sem tudom már
mind ez a lemenő nap bíbora e
vagy az éhséget oltó
vicsorgó fogak közül
szökőkútként feltörő vér
márványos mosolyának falánksága
mi hanyagul csordogál a megfagyott
fehéren csillogó jégkristályok sivatagán
mint a gőzölgő sóssav meleg párája
a kísérleti labor kémcsövei sokaságán
a fehér gyertyák fényükbe
násztáncukat járják
az örök vadászmezők oltárán
úgy fogadnak tündérei mint megváltót
a lágyan ringó kacérság ölelő karjába
az ikszek egyre csak szaporodnak
és én kétségbe esve magatehetetlenül
önmagammal csak alkuszom
félek az ismeretlentől
félek ha alkut kötünk vissza út már nincs

 

Foltos

foltos hatvan évig együtt voltál
jóban rosszban mindig vélem
most miért gondoltad meg magad
amikor már mindent szabad
kedvünkre jönni-menni
szabadon szólni
mikor szemed-szád mit csak akar
foltos gondold meg magad
mert nélküled nem élhetem az életem
légy kegyes hozzám
ne hozd ily hamar el a végzetem
foltos hát jól gondold meg
mert az éden itt a földön
míg éveim itten töltöm
szememen
a könnyeknek lágyan lebegő palástja
mint a ködölő ősznek dermesztő
éjszakája
egész lényem örökös gyászban
ha arra gondolok
hogy utjaink most elválnak
és üt a végzetnek
utolsó órája

 

Görbeszárú kispipám

görbeszárú kispipám hol lehet
keresem de nem találom
régi kedvesem őt is csak keresem
mindkettő elveszett
sem görbeszárú kispipám
sem a kedves
mid kettőjüket csak keresem
görbeszárú kispipám az meglett
de a kedves sehol
üres minden üres a szobám
hangokat hallok de nem szól a szám
lidérces álmok csupán
az éjnek ajtaja sarkából kifordul
a meg nem szűnő vágyakozás
a fájdalom a szem szögletén
összegyűlő keserűség meddő kristálya
ott fénylik az éj sötétjén
csalfa teremtése a világnak
azóta is csak rád gondolok
de úgy látszik hiába
görbeszárú kispipám
rajtad kívül senkim-semmim sincs
te maradtál az egyetlen kincs

 

Gyere vissza

gyere vissza boldogság
gyere vissza
te csintalan ifjúság
mint tavaszi napfény úgy csillogtál
élettől duzzadó kebleden
kacéran ringattál
te örök ifjú csintalan szerelem
ne hagyj el
fehér hajam ne riasszon meg
végig jártam én mindent
a golgota szekerén
boldogan szenvedtem
olykor hahotázva nevettem
ha kellett éjjel-nappal szerettelek én
hát ne hagyj el néz fel rám
ha némán is szól hozzád a szám
a hangtalan csönd
a bólogató deresedő határ
méltósággal térdet-fejet hajt
a múló századdal néma szava
gyere vissza ne hagyj magamra
te csintalan örök ifjú szerelem

 

Ha én

ha én teremtő lennék
mindig csak tennék-vennék
mindent számon tartanék
ha kellene a világot újra meg újra
teremteném szántanék-vetnék
ha kellene markot szednék
kovácsoltvasból ökröket
a hegyek gránitjából kereket faragnék
a bőségből bőven aratnék
ha én teremtő lennék
mindenkivel mindent megosztanék
a csillagokat
a gyöngyharmatos reggeleket
ha én teremtő lennék
sem poklot sem mennyországot
csak földi paradicsomot teremtenék
a Nap istenének hódolatot
hol az ősök imait halhatod
mit a teremtő meg óvott
az életet a megfogant kacajon át
magamhoz ölelném
a napnak fényes mosolyát
ha én teremtő lehetnék
csak szeretetett boldogságot hintenék
áldást a folyókra a tengerekre
a csírázó magvakra
az évszakokra
mosolyt az ajkakra

 

Látni jöttem

világot jöttem látni
talán nem is olyan nagyon vágytam
csak jöttem
a véletlennek köszönhetem
a pillanatnak a mámornak és jöttem
mit sokszor meg is bántam
a pofonok a modortalan modorok
sokszor a kellemetlen álmok
ahogyan jöttem úgy el is megyek
hogy miként még magam sem tudom
de elmegyek maradnak az út menti fák
az éjjelek a nappalok
a temetők a sírhalmok
a nem megvalósult álmok
a be nem fejezett táncok
a tengerek az óceánok
az ismeretlen barátok
elmegyek búcsút intek nektek
hitemnek istenemnek
mert az örök sötétség magához szólít
fájdalom de vállalom
a temetők halmai áznak-fáznak
a jövendők majd láthatatlanul is látnak
az unokák a dédunokák
majd tovább viszik álmaim
az ismeretlen barátaim
időzavarba vagyok mennem kell már
mert hívnak az égiek az angyalok
nem is tudom
búcsúzóul még mit mondhatnék
csupán csak annyit az ég veletek
egymás kezét fogva irgalmat
csak úgy kérjetek

 

 

Még néhány nap

még néhány nap
és már nem leszek véletek
még néhány nap és el kell mennem
vérző szívvel megyek
mert itthagyok mindent mi kedves
az otthont a tájat hol születtem
ez most igen fáj mégis el elmegyek
de emlékembe ott él és nem feledem
szürke kis szobám a petróleumlámpás
halvány sápadt fényét
egy ősz öreg bácsi biztató mosolyát
ki évekig mellettem állt
a feledés homálya soha nem feledteti
gyermekkorom mozgalmas de mégis
keserű éveit elmegyek világot látni
elmegyek a hétfejűvel
puszta kézzel elbánni
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.–..-.-
hódolni fognak a vétkek
a megalapozatlan érvek

 

Nincs már kitől kérnem

még meg sem köszönhettem
egyiküknek sem hogy vagyok
mert a szeretetnek világa
könyörtelenül mostoha volt vélem
de én mindég is akartam
amit soha meg nem kaptam
amit nem egyszer toporzékolva
a fájdalomtól szavaltam
és így egyre csak nőt a szakadék
hiába akartam
a megvetésnek démona ott leselkedet
a megvető gondolatok sötét tornácán
nem fogadta el
a ragaszkodásnak fénylő csillagát
mert mindegyikük élte a saját világát
de én a könnyek között is küszködve
azért is még többet akartam makacsul
a magam körül lévő gonosz világtól
állandóan csatározva
azzal az elátkozott értelmetlen
értelemmel és nem adtam fel
mert szerettem volna szeretni
de hogyan mikor nem hatnak a
ragaszkodásnak könyörgő imái
a könnyekben úszó kérelem
a visszautasításnak kínzó fájdalma
még ma is torkomban
hiába könyörgő lelkem zokogása
kétségbe eső fohásza
nem talált megértésre
így a szakadék egyre csak nőt és nőt
még mindig akarom
de már nincs kitől kérnem
még ma is könnyes szemekkel
érthetetlenül állok
és ugyan úgy fáj mint
az a gyerekkori zokogó makacs
kérelem amit úgy akartam
és nem kaptam meg
még fájóbb mert nincs már
kitől kérjem
és megköszönjem az életem

 

Öcsémhez

öcsém nem értem
hogy szíved miért hideg
mint megfagyott fémhuzal
lelked miért rideg
zord némasága darabokra zúz
csendesen lassan
törpe árnyékod mellettem húz
hogy mi szándékkal is vagy te irántam
oly rég tudni kívántam
magamra maradtam neked rólam
igazán semmit el nem mondhattam
visszaemlékszem elmúlt éveinkre
kisgyermekes csínyeinkre
játékos intelmed örömöt sugárzott
múlván az idő lelked
miért lett szürke felhő
gondolataid irántam néma temető
nem értem szíved
miért nem szerető
a sors egyformán mostoha volt
mindkettőnkhöz könyörtelen
de te miért adtad fel a világ értelmét
ne feledd soha senkit nem bántottam
mindenkivel elnéző voltam
azokkal is kik megvetettek és szeretni
nem szerettek
a fondorlatnak nem hódoltam
mindig mindenkinek csak adtam
de én senkitől csak úgy semmit nem kaptam

 

Örökkön örökké

fekete koporsóba zárnak mától
csak az égi angyalok látnak
fényes érmét tesznek szememre
összekulcsolt kezeket a mellemre
tölgy illatú rideg deszka lesz bölcsőm
tömjén szagú a szobám
többé már nem kell kelnem korán
alleluja porból lettél porrá leszel
mától már semmit sem teszel-veszel
milyen kicsinyes is a világ
eltakarítanak a hiénák
a mormoló imák
az aranybetűs koszorúk igazán csak ők
a szomorúk mert vélem porladnak
hiába márványból a fejfám ha élő
gondolat hangos szó
nem hagyhatja el a szám
ha ott kell ücsörögnöm évezredekig
némán és nem egy élő angyal karján
a megsemmisülésnek olyan könnyen
mindent úgy sem adok
mindent nem vehet el csak úgy
nem lehet ily kegyetlen
nem foszthat meg mindentől eleven
szeretem szeretni fogom a szerelmet
mert érzem és érezni fogom mindig
a szerelemnek lágy ölelő karját
mit szenvedéllyel öleltem át
a gyertyák sápadt fényében a
világvégének utolsó napját akkor is
ha már örökre elföldelnek magamhoz
ölelem az ismeretlent az életet az
érzelmet az értelmet dacolva
mindennel az elmúlással az akarattal
a diadallal a lehulló utolsó csillaggal

Osztálytalálkozó

húsz harminc negyven év eltelte után
majd hogy egy félévszázad
mikor hosszan hallgathattam először
a csengőnek búcsú- de egyben intő
szavát amikor könnyes szemmel
zenghettem a gaudeamus himnuszát
amikor először dicsőíthettem
ballag már a vén diák
hogy kinőttem az iskolának padját
mint naiv kisdiák csak bámulom
a rohanó időt mi fölöttem oly gyorsan
tovaszállt megállítanám de úgysem
tudom az állandóan múló idő
csak rohan-rohan maga után hagyva
a századok majd az ezredek sokaságát
lám én benne csak egy porszem
egy pár másodperc vagyok
nem tudom hogy magamon kívül
még mit is adhatok
most hogy a semmiből megjelent
a reménynek halvány sugara
az értelmes munka az alkotóerő
az mi életemnek értelmét adja
csak azt nem tudom
mit tudok elvégezni e röpke idő alatt

 

Ott állok

ott állok és nézem
a hullámzó tó tükrét
arcuk nem örök
mindig változó
mind a fodros tó
csak állunk
a képzelet színpadán
arcunk még sem örök
olyan mint kérges tenyér
a lassan hulló száraz levél
mi alá hull és ott lebeg a tó tetején

 

Sót verítékez

sót verítékez a homlok a föld
a sivatag a morajló tenger
a szerelem
amerre a szem csak ellát
mindenütt a száraz kórók pozdorjái
a porladó agyvelő
a koponya rekeszén
a múló századok árnyéka egymást
csak követik
rég volt mikor hangosan szavaltam
rég volt mikor
a földek búzatábláit
gondtalanul arattam
amikor suttogó szavát
a szerelemnek édesen hallgattam
az asszony a meztelen hiuság
a bársonyos bőrt tapintva
a megcsendülő szerelem bizsergő
dallama benned él
háborgó lelked mindent tőle remél
amit itt a földi világtól csak szeretnél

A szürke félhomály

a szürke félhomály lassan ereszkedik
a szoba szögletére
még néhány halovány fénysugár
semmi más csak ólomszürkeség
meg a nyomasztó magány
undorító mosolyával szemtelenül
pislog rám egész lényemen érzem
a nyomasztó félhomályt
sírni tudnék
de könnyeim félúton megkövesednek
és csak némán zokogom
a reménytelenség zátonyán
ólomszínét veszti
az utolsó fénysugár
ablakomra az sem tekint már
ironikus mosoly nagyképűség
mi rám mereng mintha ő sem értené
csak bámul sötét nagy szemével
a petróleumlámpa kormos fénye
simogatóan pislákol
csak annyit látok még
hogy nagyapám kezével
még egyet legyint
mert az éj tündére varázscsókjával
álmot lehelt és magával vitte gondjaim

Újra a kisfalumban

érik a málna érik a kertek aljába
a tömött fürtű szőlők illatába
a muskotály a kadarka mosolyába
messziről a kisfalumnak
templom tornyát látva
piroscserepes házai hazavárnak
örömkönnyeim csordulnak ki
amikor tekintetem egybeolvad véle
és látom a kertek aljában érő
hamvas málnának bíborát
bordón rothadó színe
ajkamon rég feledet íze
számba mállik a sárguló föld
termékeny zamata
a nyárnak zöldellő avara
a dalos madarak csicsergő szava
örömteli szavalata
a szívem visszavágyik
újra a kisfalumban újra idehaza
-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
a fehére meszelt kemencében
a frissen sült kenyér feledhetetlen
illatába

 

Vágom a fát

vágom a fát szálába hasad
csillogó fénye a fejszének
villámként belécsap
a tölgy az akác az öreg hasáb
fájdalmába nagyokat nyög
recseg ropog az évszázados görcs
a matuzsálem fázós ezüst köntöse
magához öleli a végtelen pusztaságot
ablakomra rajzolja jégrózsáját
az éj könyörtelen lehelete
az izzó parázs nevetve zokog
szárazon mosolyog
a falon kígyózó lángnyelvek
vibrálva nyaldossák
a sötét szobának szögletét
a kandalló álmos
a füstölgő kéménye keményen pipázik
a szürke füst felleg kínjában
fázósan kúszik a gyapot fehér tájba
a derűs csillagos éjszakába
a dermesztő reggelnek mosolyába