Meseország

Az Óperenciás tengeren túl annak is az innenső partján volt egy mese ország, hol igen szorgos emberek éltek, szorgalmuk kitűnt, minek híre ment hetedhét országon túl. Reggeltől estig apraja nagyja szorgosan dolgozott ki-ki a maga módján és portáján. Hatalmas nagy zöldellő virágos rétjein a szorgos kezek szénát gyűjtöttek állataiknak, télire mert arra felé négy évszak járta. Amerre a szem csak ellát, hatalmas erdők vonulata, miknek gazdag vad-, és folyóiknak sokszínű halállománya irigylésre méltó kimeríthetetlen só, ezüst, aranybányáival. Szántóföldjein még sehol nem látott aranysárga búzatáblák, mik úgy ragyogtak a tűző Napfényben mintha be lettek volna aranyozva. Hatalmas kukoricatáblái, mint a tenger hullámai úgy ringtak a lágyan fújdogáló szélben. Szemet kápráztató dinnye földjein és gyümölcsösébe megtalálható volt minden, ami a szemnek, szájnak ingere. Dió, mogyoró gazdagon lógó viaszsárgás szőlő fürtjei ott tündököltek az ősznek lágy karjában, az út menti széli galagonyabokrok, vadrózsabokrok, messziről virító tűzpíros gyümölcseivel. Egyszóval a meseországok meseországa volt. Ott élt egy igen dolgos és bölcs öregember kinek három fia volt. Azok is szót fogadók és szorgalmas gyerekek, apjukkal nem igen volt nézeteltérésük és becsületesen végezték a mindennapi munkájukat saját kis birtokukon. Egyszer a bölcsességéről igen híres öregember fiaihoz így szólott: édes fiaim nagy út előtt állok, de még mielőtt neki vágnák, szeretném, ha mindannyian leülnénk, és terített asztalnál rendeznénk egy nagy lakomát. Fiai erre összenéztek, de mind mindig engedelmesek voltak. Nem tudták mire vélni az öreg hírtelen kívánságát, de nem akarták meg bántani semmi áron kérdéseikkel édesapjukat, hozzá is láttak az asztalterítéshez. Az öreg meg a bográcsfőzéshez, mert nagy mestere volt ám annak. De nem is egy bogrács alá gyújtott, hanem egyenesen három alá. A fiai újból csak összenéztek, de nem kérdeztek semmit, mindenki végezte saját munkáját a megszokott módon. Az egyikbe bárány-, a másikba marha pörköltet, és a harmadikba, Hétvezér tokányt főzött. Amikor kész volt felhozatott a pincéből egy két akós hordó nemes vörös óbort és a fiaihoz így szolt: most menjetek és hozzátok elébem szívetek választottját. A két nagyobbik testvér már alig várta ezt az életre szóló eseményt, hogy édesapjuk áldását adja, mert csak ekkor volt teljes és boldog egy házasság, ha az meg is lett áldva a család legöregebb tagjától. De a legkisebbik fiú hirtelenébe nem tudta mi tévő is legyen, nagy gondságba esett, mert még nem volt szíve választottja. Búsulni kezdett, mert ő nem teljesítheti édesapja kívánságát és szomorúan visszavonult, de hogy gyorsabban teljen felette az idő vette furulyáját és kihajtotta a legelőre az állatokat. Látván ezt édesapja, szomorúan vette tudomásul és gondterhelten leült a tűz mellé. És ekkor a csodák csodája, mert hinnünk kell a csodákban is. Míg a legkisebbik fiú a réten búsan furulyázott és vigyázott a legelésző állatokra messziről lódobogás hallatszott, ami hatalmas porfelhőt hagyott maga után. A király futárai voltak és amerre csak elmentek és embert találtak felolvasták a király rendeletét. Hogy az, az ifjú ki megtalálta a királykisasszony aranyszegélyezett zsebkendőjét azonnal jelentkezzen, mert bőven meg lesz jutalmazva. De vigye magával furulyáját is, mert a királykisasszony hallani akarja annak édesen csengő hangját. A jutalom szóra nagyot legyintve elnyúlt a virágos rétnek bársonyos nyoszolyáján és olyan édes állomba merült a lágyan cirógató napsütésben hogy csak arra ébredt, hogy nyála is kicsordult. Ekkor jutott eszébe, hogy a mi nap, amikor állatait legeltette és mélázva furulyázott a réten keresztül vágtatott egy ezüstszínű hintó négy almásderes táltós paripával, amit meg is csodált. A hintó ablakán kiesett egy aranyszegélyű zsebkendő, amit felvett és mélyen közömbösen köntöse zsebébe gyömöszölt. Most hogy eszébe jutott izgatottan és kíváncsian zsebébe kotorászott, hogy megvan e még az a titokzatos kendő. Amikor megtalálta csodálkozva konstatálta, hogy ez az, az aranyszegélyes zsebkendő, amit a király futárai kerestek. A nap már lemenőre állt és messzire hallatszó furulyája a csönd hátán édesapja füleit is megütötte. A lakoma már javában folyt, de kisebbik fia még sehol. Búslakodni kezdet a vén bölcs és csöndben nézte miként vigad a násznép. Ezt fiai észrevették és vigasztalni próbálták édes apjukat. Mivel hogy a bölcsek bölcsének tartotta mindenki nem akart ünneprontó lenni és ő is az asztalhoz ült jókívánságát kifejezve, mert mind három fiát egyformán szerette. Így telt el a második nap is és kisebbik fia még mindig sehol. Igen gondságba esett és félt, hogy nem teljesül kívánsága hogy mind három menyét megismerje, mielőtt még szellemét a végtelen vadászmező magához szólítaná. A lakoma még a harmadik nap is javába tartott, amikor a csodák csodája történt, mert higgyétek, vannak csodák nem csak a mesékben. Nagy sokaságú násznép közeleg szokatlan nagy pompával, ami a mi bölcs öreg emberünket is igen meglepte. Elsőnek maga a király, aki kiszáll, hintajából bebocsájtást kér az egész násznép számára. Az öreg bölcs nem akart a szemének hinni, amikor kisebbik fiát felismeri oldalán a királykisasszonnyal. Eddig egyik szeme sírt a másik nevetett, de most mind ezt a csodát látván másik szeme is megtelt örömkönnyekkel. A király parancsára 12 nyársán sült ökör került a már megterített asztalokra és annyi bór hogy még a szomszéd király is kedvet kapott a mulatságra és elásta csatabárdját ő is részt vett a menyegzőn, ami még talán ma is tart, ha meg nem haltak.

Unokámnak: MESTER VILA MALÉNÁ-nak,  Pécska 2007