Megvalósult pécskai álom

Fellapozva a történelem pergamenjét, magam előtt látom a porfelhőt, amit őseink vágtatva hagytak maguk után, miközben diadalmasan tértek vissza egy-egy földerítő küldetésből, és közölték vezéreikkel, hogy az ígéret földje létezik.

Az útnak induló sokaság izgatott nyüzsgését, a félelmet, a szemekben csillogó reményt, mi erőt és bizalmat adott egy jobb lét, egy új világ megteremtésére. A térdig sárba süppedő ló paták kínszenvedő araszolását a végtelen mocsarakon át, míg végül beteljesedtek a sámánok látomásai.

A századok aranykorát, a megpróbáltatások sorozatát, amiket az évszázadok róttak ránk, a megsemmisülések pofonját, az újraszületések áldozatát, a fennmaradásnak könyörtelen harcát. Mindez, csak úgy átvillant a gondolatok sűrűjén, amikor a véletlen során beleshettem a Maros híd munkálatának befejező szakaszába, a 40 méter hosszú és 100 tonnás betongerendák pillérekre való elhelyezésekor. Csak most a vágtató hús vér paripák szerepét a vasparipák vették át. Bámulatra méltó erőgépek az égbemeredő acélóriás lánctalpakon, mint hatalmas dinoszaurusz a 300 tonnát bíró erőkolosszus könnyedén, magabiztosan a magasba emeli egyenként a tekintélyt parancsoló szürke betonelemeket, milliméternyi pontossággal teszi le gyöngéden, mint édesanya újszülött gyermekét a ringó bölcsőbe. Igen, ám de erre az eseményre, hogy sor kerülhetett, Pécskán meg kellet születnie egy olyan, sokoldalú, széles látókörű személyiségnek, aki fel tudta mérni, hogy hosszú távon maga a város milyen gazdasági előnyökhöz juthat. Kihasználva mindazon pénzbeli feltételeket, amelyekből ez a hatalmas beruházás megvalósulhatott anélkül, hogy megterhelte volna a lakosságot. Pécskán, ha jól tudom a harmincas években már volt egy ehhez hasonló kezdeményezés, de mivel nem voltak adottak az anyagi feltételek, a község lemondott erről a beruházásról. Még a mai napig is a komp az egyetlen olyan vízi jármű, amivel a Maroson át lehet a Bánságba jutni. Nemsokára már csak kuriózum lesz, és unokáink esetleg nosztalgiából fogják emlegetni vagy használni, mert már nem sok kell, hogy Pécska büszkesége, a HÍD levegye válláról azt a terhet, amit már úgysem bírt el. Eddig a Pécskai polgár mindig csak adott tizedet az egyháznak, hősöket a hazának, honatyákat a parlamentnek, Bécsnek, Budapestnek, Bukarestnek, most végre Ő is kap valamit az évszázadokon át kitartó szorgalmáért.

 (Nyugati Jelen, 2012. augusztus 9.)
Category: Cikkek
You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. Both comments and pings are currently closed.

Comments are closed.